Házzal, két telekkel kapott szegénységi bizonyítványt

Ha azt halljuk, valaki szegénységi bizonyítványt állított ki magáról, az jut eszünkbe, hogy valamivel nagyon leszerepelt. A kifejezés az 1930-as, 1940-es években lapunk cikkeiben is sűrűn feltűnt. Eredeti jelentésének a vagyoni helyzethez volt köze. Kérték a perlekedők, hogy mentesüljenek az illetékfizetés alól, kérték kórházi gyógykezelés és taníttatás költségeire, útlevélügyben. A Pallas nagy lexikona azt írja: „az illetékes hatóságtól valaki részére kiállított bizonyítvány, hogy ő, illetve szülei nem bírnak annyi vagyonnal, amennyi a kérdésben forgó üggyel összekapcsolt költségek fedezésére szükséges.”

Ki volt szegény?

„Amilyen mértékben növekszik a nyomorúság, olyan mértékben fokozódik a szegénységi bizonyítványok jelentősége és növekszik a szegénységi bizonyítványokat kiállító városi hivatalok munkája”

– írtuk 1933. szeptember 10-én. A cikk arról szólt, hogy gyakorlatilag megfelezték az összeget, ami alatt igényelhető az okmány. „Ezelőtt szegénységi bizonyítványt kaphatott mindenki, akinek jövedelme a szokásos napszámbért nem haladta meg. (…) Szegeden például nemrégen még kiadták a szegénységi bizonyítványt mindazoknak, akik havi százhúsz pengőnél nem kerestek többet, mert a város hatósága valamikor azt állapította meg, hogy Szegeden a szokásos napszám négy pengő. Újabban miniszteri rendelet jelent meg, amely az ország egész területére egyöntetűen 60 pengőben állapítja meg azt a havi kereseti határt, amelyen felül senki sem kaphat szegénységi bizonyítványt.”

Adósságok fogságában

1939-ben megint nehezítettek az igénylésen.

Onnantól kezdve pontosan meg kellett mondani, milyen célból kérik a bizonyítványt. Az értékhatár ekkor újra 120 pengő volt. „Külön fel kell tüntetni a szegénységi bizonyítványon, hogy klinikai, kórházi, vám, útlevél, vagy tanügyben kérték-e?” A Délmagyarország nem egy alkalommal beszámolt vitás esetekről. 1936. október 31-én közöltük egy szegedi özvegyasszony esetét, aki szegénységi bizonyítványért folyamodott és meg is kapta, pedig egy lakóháza és két telke is volt a városban. Az ingatlanon és a telkeken azonban nagyobb volt a bankteher, mint azok összértéke, és hiába kapott lakbért, mire mindent kifizetett, alig maradt 40 pengője.

Gyáros panaszolta be

Az özvegyasszony körülményeit lenyomozták, ezután kapta meg egy peres ügy miatt a bizonyítványt. Ebbe egy szegedi gyáros nem nyugodott bele, panaszt emelt ellene, hogy a ház- és telektulajdonos „szegényjogon perel”. Az igazolványt először hatálytalanították, de a közigazgatási bíróság döntése nyomán végül mégis érvényesnek ismerték el. Az is előfordult az 1930-as években, hogy egy négygyermekes, nyugdíjas férfinak nem adták meg a bizonyítványt, mert 10 pengővel meghaladta az értékhatárt a jövedelme. Ugyanekkor egy tíz pengővel kevesebbet kereső egyedülálló fiatalember megkapta.