A nyár hősei

A vakáció vélhetően a legmegosztóbb szavak egyike. Míg gyerekként szinte a mennyország szinonimája, addig szülőként rendszerint két és fél hónapon át tartó, szüntelen logisztika. Minden nap választ találni arra a kérdésre, hogy ki vigyázzon a gyerekre. Egy-két hét szabadságra persze el tud menni a szülő, de mi a helyzet a másik tízzel? Talán egy-két tábort is elbír a családi büdzsé, de ahhoz, hogy az egész nyarat lefedjék a táborok, igen vaskos pénztárca kellene, a legtöbb család nem engedheti meg magának. Bébiszittert alkalmazni szintén nem olcsó megoldás. A kulcsos gyerekek kora pedig már régen lejárt. 

A legszerencsésebb családokban már szolgálatba helyezték magukat a nagyszülők. Legtöbben közülük nap mint nap, újra és újra hadba indulnak a kütyük ellen, hogy ne a telefon, a tablet vagy a játékkonzol nyomkodásáról szóljon az egész nyár. Nagymamák és nagypapák lendítik a tollasütőt, rúgják a bőrt, sétálnak a negyven fokban, lökik a hintát, keverik a kártyapaklit, dobják a dobókockát, törik a fejüket az „i” betűvel kezdődő állatnéven az ország, városban. És persze szolgáltatják a napi menüt. Utóbbi talán az egyik legnagyobb kihívás, hiszen tapasztalataim szerint a legtöbb gyerek ugyanazt a menüsort adja meg válaszként arra a kérdésre, hogy „mit főzzek holnap?”. Levesnek „nem tudomot”, főételnek „mindegyet”. 

Gyerekkoromban rám is nagymamám vigyázott, és noha igencsak nagy csibész voltam, sosem hallottam panaszkodni. Pedig oka lett volna bőven. Kisgyerekként úgy emlékszem, sosem köszöntem meg neki a vakációs ügyeletet. Valahogy természetes volt, hogy minden nyáron együtt voltunk, és végigjátszottuk a heteket. 

Neki már sajnos nem tudom megköszönni, így általánosságban mondok most köszönetet minden nagyszülőnek, aki bearanyozza unokája nyarát. Számomra ők a vakáció legnagyobb hősei.