A félig-meddig macska

Kandúr – ezt a nevet adták neki eredeti gazdái – az utca túlvégén bukkant fel kölyökként. Aztán felcseperedett és igazi, szabad lelkű kandúr lett belőle. Afféle gazdaszédelgő, akit hol egyik, hol másik kerítés tetején láttunk üldögélni, vagy különböző házak kapualján beosonni. Ha valahová invitálták, a legnagyobb természetességgel trappolt be. Mindenütt otthon érezte magát.

Nálunk három-négy naponta jelentkezett. Olyankor kért egy kis eledelt, majd miután jóllakott, többnyire rögtön távozott. Néha azért nagy kegyesen megengedte, hogy ölbe vegyük, simogassuk – olykor még dorombolt is. Hűvösebb napokon behúzódott néhány órára a házba egy kicsit melegedni, heverészni a szőnyegen. 

Az egyik ilyen alkalommal épp a közösségi oldalakat böngésztem, amikor egy fotón megláttam őkelmét. Eredeti gazdái tették közzé egy felhívás kíséretében, mi szerint már egy hete nem látták. 

– Ideje volna hazamenni – sandítottam rá. Felnyaláboltam és átsétáltam vele az utca túlvégére, visszaadtam. Aztán hogy, hogy nem, mire hazaértem, Kandúr már a kapunk előtt ült, bebocsátásra várva.

Az okostelefon képkeresője pompás szürke bundája és kerek feje nyomán kék oroszként azonosította be. Próbáltam hozzá oroszul beszélni, de nem hallgatott rá. Persze arra sem nagyon, ha magyarul. Egyszer hanyatt feküdt napfürdőzni egy virágládába, pont úgy, mint ahogy mi, emberek nyúlunk el a fürdőkádban. Lefotóztam, és másnap ő lett a hátsó oldal sztárja a Délmagyarban.

Most már vagy egy hónapja nem láttuk. Először arra gondoltunk, a szokásosnál hosszabbra nyúlt a csavargás, de egyre inkább attól tartunk, nem jelentkezik többé. Csak félig-meddig volt a miénk, mégis megszerettette magát velünk és most hiányzik. Vajon hányan éreznek ugyanígy a környéken?