Bennem él tovább

Egy hónappal ezelőtt szirénázó mentőautó száguldott velem a vármegyeszékhelyre. Vajon most sikerül? – töprengtem. Mármint a szervátültetés, amire négy és fél éve, egy örökletes betegség miatt vártam. Addigra a veséim már szinte teljesen tönkrementek, dialízissel tartottak életben. Aki egészségügyileg alkalmas rá, annak ilyenkor a transzplantáció jelenti a megváltást. Nekem korábban már négy riadóm volt, azaz négyszer tűnt úgy, hogy új vesét kapok – különböző okok miatt azonban mind a négy alkalommal elmaradt a műtét. Őszintén szólva addigra már kezdtem elveszíteni a hitem abban, hogy a sorsom jóra fordulhat.

Az élet azonban ezúttal pozitív meglepetést hozott, mintegy azt üzenve: sosem szabad a reményt feladni. A négy órás operáció kitűnően sikerült. Ma már itthon gyógyulok, várva a teljes felépülést.

A történet apropója: ma van a transzplantáció világnapja. Ennek célja nem más, mint a tisztelgés a donorok és családtagjaik előtt, illetve az együttérzés kifejezése a szervátültetésre váró betegekkel. Alkalom arra is, hogy a transzplantáltak köszönetüket fejezzék ki a szervátültetés lehetőségét megteremtő, illetve a transzplantációt és az utógondozást végző egészségügyi dolgozóknak.

Annak, aki érintett, persze nemcsak ezen a napon jut ez eszébe. Akik a kórházban velem foglalkoztak, azoknak már ott köszönetet mondtam. Itthon pedig első teendőim egyike volt, hogy mécsest gyújtottam annak az ismeretlen embernek, akitől a legnagyobb ajándékot kaptam. Ő nincs többé, de egy része bennem él tovább – így született meg kettőnk által, nagyszerű szakemberek közreműködésével a csoda: a halálból egy új élet. 

Mondják, a szervátültetés életet ment. Csakugyan. Ezúttal épp az enyémet.