A képernyő előtt

Van-e még jövője a televíziónak? A kérdés első hallásra furcsának tűnik. A mi korosztályunk úgy nőtt fel, hogy gyerekként este a mesét vártuk, később a kalandfilmeket, aztán a meccsközvetítést, meg a híradót. És ma sem tudjuk elképzelni az otthonunkat képernyő nélkül, még ha az már lapos és okos is. Pedig már felnőtt az első olyan korosztály, amelyik számára már nincs különösebb varázsa. Ők inkább a laptop előtt ülnek, vagy az okostelefonjukat böngészik. Mindez azért jutott eszembe, mert most volt a televízió világnapja. És mert a makói tévések ugyancsak most nyertek miniszteri különdíjat egy kisfilmmel. A pályamű egyébként a cirok termesztéséről és felhasználásáról szól. Érdemes megnézni – csak tíz perc, de igazi felüdülés. Pláne hogy az ember megismer belőle egy rendkívül jó humorú, nyolcvanesztendős seprűkészítő mestert is. Alighanem az utolsók egyikét. Több mint két évtizede magam is dolgoztam a makói tévénél. Akkori munkánk, bár lelkesen csináltuk, értéket is igyekeztünk teremteni, és máig szívesen emlékszem rá, leginkább küzdelem volt a kezdetleges technikával. Egykori munkahelyem azóta óriásit fejlődött. Mostani, nem mellesleg tehetséges és ambiciózus kollégáim már kiváló körülmények között dolgozhatnak, és a mindennapi műsorkészítés mellett futja az erejük olyan kiváló alkotások készítésére is, mint amit most a lakiteleki fesztiválon elismertek. Van-e még jövője a televíziónak? Hogy úgy általában van-e, azt nem tudom. De a kis, helyi, alkotóműhelyként is működő, helytörténeti kordokumentum-értékű filmeket készítő stúdióknak, én legalábbis ezt remélem, van és lesz.