Észrevétlenül

Eszti nagypapája, a dédmamához hasonlóan igen szemérmes ember volt. Volt az a wartburgos baleset, amikor vejével utaztak éppen és a kivédhetetlen durrdefektnél egyszerűen elszállt az egyébként sem túl stabil, kétütemű NDK gyártmány. Kerekeivel az ég felé landolt a kietlen, nyílegyenes úton valahol éppen két település között, és csak a kombi hátsó terében utaztatott robosztus étkezőasztal mentette meg a kasznit attól, hogy laposra préselődjön a becsapódástól. Nagypapa az anyósülésen utazott, és azon kívül, hogy a biztonsági öv csúnyán megszorította a mellkasát, nem történt semmi baja. A folyton disztingvált nagypapa még azt sem engedte meg a mentősöknek, hogy levegyék az ingét. Nincsen neki semmi baja, mondta.

Eszti legalábbis így emlékszik a számtalan családi történet egyikére, ami úgy keringett az emlékeiben, mintha muszáj lenne. Mert vannak történetek, amiket nem felejt, talán, mert azok színezik újra a jelen gesztusait. Eszti különösen ragaszkodott mindig lágyan mosolygó nagypapájához, aki szinte mindig egyik lábáról a másikra nehézkedve, észrevétlenül billegett, amikor családtagjait üdvözölte. Közvetlenül az ölelések és szeretetteljes puszik előtt, amiket szinte a levegőbe lehelt puszikkal és másodpercnyi érintésekkel viszonzott. És közben békésen mosolygott.

Eszti késésben lévő kamaszkorában hagyta itt a családot örökre, nem volt ideje rá, hogy az érzékeny nagypapát igazán megértse. Mert mire a szálak gombolyaggá kerekedhettek volna, ő már nem volt itt. De mindig látja maga előtt nagypapája alakját, amikor váratlanul és érthetetlenül nehezen emeli ölelésre karját, éppen a számára legfontosabbak előtt.