Az első kőhíd története a Kurca felett a „hidak városában”, Szentesen

Százötven évvel ezelőtt még igencsak bajos volt átkelni a Kurcán, az 1880-as évekig nem épültek közforgalmú hidak a víz felett. Akkoriban a mostani városközpont szélén álló részben nem is adott semmi sem okot arra, hogy nagy legyen a jövés-menés, a Kurca túloldalán csak rét és legelő volt. Ebben a Széchenyi-liget megépíté­­se hozott fordulatot: a megélénkült forgalom hidat kívánt. Előbb fából, majd később kőből épült fel a mára már városképi jelentőségű, szentesi képeslapokon is gyakran szereplő átkelő.

Híd helyett ladikon

Tizenöt kilométeren át kanyarog a Kurca Szentesen és határában, a folyó szerves része a város életének. Az 1880-as évek közepéig azonban, ha az ember át akart kelni a vízen, jobbára ladikba vagy kompba kel­­lett szállnia, mivel nem épültek állandó közforgalmú hidak, csupán a gyalogos és talicskás köz­­lekedést lehetővé te­­vő ideiglenes, keskeny fahidak álltak a közlekedők rendelkezésére.

Mint Labádi Lajos helytörté­nész írja, a korai időkben a Fel­ső-Kurcán, a mai Kertváros fö­lötti résznél voltak a fontosabb átkelők, amelyek kapcsolódtak a tiszai Böldi-révhez. Ekkoriban a fővárosból érkezők – Csongrád érintésével – itt keltek át a Tiszán, tovább kocsizva a kurcai révhez.

Akkoriban a város főteréhez a mai Boros Sámuel–Sima Ferenc–Ady Endre utcán át vezetett az út. A helyi legendárium szerint Széchenyi István vetette fel a város elöljáróinak, hogy a Tisza felől „toronyiránt”, a Szent Anna-templom felé vezessen az út a városba. Akár így történt, akár nem, a XIX. század második felében ezen a nyomvonalon épült meg Szentes első kövezett útja. Az utat hivatalosan Széchenyiről nevezték el, de az út lópatkók alatt csattogó gránitkockái miatt csak „kongóútnak” hívták a helybeliek.

Átkelés saját felelősségre

A legnagyobb magyar nem csak ilyen módon hagyott nyomot a szentesi várostörténetben, nevét őrzi a Kurca-parti liget is, ami szerepet játszott abban , hogy a híd megépült.

Mint Labádi Lajos kutatásaiból kiderül, a régi térképek semmilyen átkelőt sem jeleztek a környékén. Ez nem csoda, mutatott rá a helytörténész, hiszen nem vezetett oda szélesebb utca, legfeljebb keskeny gyalogjáró, csapás, a Kurca túlsó oldalán pedig csak rét és legelő terült el egészen a tiszai ártérig. Ebben az 1869-re a Kurcán túli Vecseri-fok sziget 36 holdnyi területén elkészült Széchenyi-liget hozott fordulatot: a kád- és gőzfürdővel, továbbá egy vigadóval csábító népliget megközelítéséhez nélkülözhetetlenné vált egy híd építése.

Ez a vendéglő és fürdő ünnepélyes megnyitására, 1870 júliusára meg is valósult, de nem túl sikeresen. A víz felett egy keskeny fahíd biztosította az átkelést, amelynek padozata azonban rendre csúszós volt, mivel a szentesi asszonyok itt húztak vizet a Kurcából. A sikamlóssá vált híd nemcsak a vigadóból hazatérő, kissé kapatos mulatozók számára tette szinte életveszélyessé az átjárást, hanem később a ligetben működő polgári fiúiskola tanulói­nak is.

A gyermekeiket féltő szülők voltak az elsők, akik felemelték a szavukat annak érdekében, hogy biztonságos híd épüljön a Kurcán.

Anyu azt üzeni, kőhíd kell

A szülői féltés megtette hatását, 1883-ban megindult az építkezés, miután eldőlt, hogy az új hidat nem a régebbi, rozzant fahíd he­lyére, hanem a Főtér irányába megnyitandó új utca vonalában helyezik el. 1884-re Endre Antal királyi mérnök tervei alapján, Német József és Bárány József vállalkozók munkájával felépült az első kőhíd a városban, amely az addigra teljesen elkészült Szentes és Csongrád közötti Széchenyi-út végpontját képezte, összekötve a Tiszáról jövő „kongóutat” Szentes főterével és főutcájával.

A kor szokásainak megfelelően az átkelésért – a gyalogosok kivételével – hídvámot kellett fizetni. Persze volt, aki itt is megtalálta a kiskaput: akik talicskával vagy sze­­kérrel érkeztek az akkori megyeszékhelyre, inkább a közeli csárdánál „parkoltak le”, és amíg a járműveiket vontató jószágaik deleltek, addig ők gyalog, a hídvám megfizetése nélkül folytatták útjukat Szentes központjába.

Innen kapta a nevét a Szamár Delelő csárda, azaz a mai Delelő kocsma.

Szent János visszaköltözött

A város első állandó kőhídja, ugyan végeztek rajta felújítást, de kiállta az idő próbáját. Az 1884-ben biztonsági okokból felszerelt karfákat és fakorlátokat, valamint a fából készült díszes ligetbejárót az 1950-es évek tartósabb, ámde csúnyább betonelemekkel váltották fel. A hi­­dat 2013-ban alaposan felújították, mellvédje a kornak megfelelő külsőt nyert, valamint egy hozzáépítéssel biztonságos módon összeépítették a kerékpárúttal is.

A szélesítés nem vált kárára az építmények, megőrizték a híd klasszikus stílusát, a kiépült közvilágítás pedig kiemeli a híd látványosságát.

A város felőli hídfőnél felállították Nepomuki Szent János, a hi­­dak, folyók, hajósok és halászok védőszentjének felújított szobrát, amely 1778-ban már bizonyíthatóan a Kurca partján állt. A kőhíd érdekessége, hogy járófelülete tartalmazza a híd történetét is, így a kíváncsi turisták ezen keresztül is megismerhetik Szentes múltjának egy szeletét.