Egy emberként Bóbitáért

Biztos vagyok benne, hogy nem azért mesélik félig-meddig mosolyogva a hihetetlennek tűnő történeteket a még év elején Vásárhelyről eltűnt Bubi, avagy Bóbita kutya gazdái, mert leperegne róluk bármi is. Sőt. Inkább talán kínjukban, kényszeredetten, enyhítendő a belső feszültséget. Meg azért is, meg leginkább annyira a feladatra, jelesül a családtagként szeretett belga juhászuk megtalálására koncentrálnak, hogy nem törődnek az ostobákkal.

Higgyék el, én magam sem hittem el, némelyek – nem is kevesen – miként próbálnak nyerészkedni, vagy éppen csak otrombán szórakoztatni magukat. Nincs felhatalmazásom ezeket a történeteket elmesélni, csak jelezni tudom, az a bizonyos állatkert tényleg jóval nagyobb, mint gondolnánk. A félkegyelműeknek üzenem: bár, az a két ember valóban a végletekig elszánt, összetartóan, józanul követik céljukat. Biztosak benne, hogy Bubi valahol a segítséget várja.

Arra a mostanra több száz önkéntesre gondolnak, akik, ha kell, a tanyavilágban segítik a szórólapozást, járják a sáros ártereket, a dél-alföldi pusztát. Ahogy mellettük állnak a hivatalos szervek, a tanyagondnokok, mezőőrök, vadászok, barátok, ismerősök és ismeretlenek. Lehetséges, hogy a közösségi oldal előtt ülve úgy tűnik, a keresés kizárólag az online térre korlátozódik, főleg ennyi idő elteltével. Ám higgyék el nekem, erről szó sincs. Szélsebesen terjed továbbra is a kitartó vásárhelyiek híre, akikhez már lassan a fél ország csatlakozott. Így mentettek meg már jó néhány kutyát Bubi keresése közben, akikre talán néhány nap elteltével kínkeserves halál várt volna.