Kuss, kakas

Macska az úton, már túl van a dolgon – motyogja a csöpp, óvodás kislány az autó hátsó kalaptartóján könyökölve, az úttest közepén heverő kimúlt cica láttán. Az út nyílegyenes, a kocsi hátsó szélvédőjén át figyeli a cirmost, míg az pöttynyire nem töpörödik a távolságtól. Macska az úton, már túl van a dolgon, dúdolja újra a lányka a KFT dalt, amit akkoriban szüntelenül harsogott a rádió. Szülei nyelik szorgosan a magukba fojtott kuncogást, mégsem illik nevetni, talán szomorú az a gyerek. Bánatában danol, ahogy dédapja is tette néha. De talán, ha kérdezik, azt feleli: az úton heverő cicánál sokkal szomorúbb a vadásztól űzött Bambi vagy a kis Vuk rikoltozása, nem is bánja, ha nem hallja őket többet. De sosem kérdezték, otthon vigasztalásul feltették hát ismét kedvencének vélt meséit, és sikoltott a szegény őzgida, meg a róka a hanglemez barázdáin át. Újra és újra.

Nemrégiben az azóta már nyilván felnőtt lánytól egy kislány megkérdezte, ugyan mi volt kiskorában a kedvenc meséje. És a nagylány az mondta, nincs olyan. Hogyan nevezhetne valamit kedvencnek, ha az végtelenül szomorú? Unokahúgai rendre nagyképernyőn nézik az előbb pityergős, majd természetesen boldogságra forduló történeteket, unszolják is, kapcsolódjon be, de képtelen. Főleg akkor, ha állatok élete és boldogsága a tét. Sosem töprengett azon, miért.

Aztán egy napon a szomszéd kerítésnél álldogál egy alighogy óvodás forma kislány. Integet vadul, magyaráz, hogy mesélne valamit. Egy állatosat. A nagylányt leverte a víz: állatos mese? Hát, kislány, rossz vége lesz ennek. De a cserfes már éktelenül mondja, hogy lakik az ablaka alatt néhány rikoltozós tyúk, akiknek van egy színes tollú főnöke. Tudom-e, hogy az a kakas? Tudom. (A miénk.) Na – magyarázza nagy szemekkel, egy szuszra –, a kakas az irtó korán kel, olyan korán, amikor még nem kellene, mert ő csak később megy óvodába. – Hát olyankor azt mondom neki: kuss, kakas!

Én pedig talán újra tudok majd békésen állatos meséket nézni.