Láthatatlan hőseink

Minden él elmosódott, minden körvonal bizonytalan. Az évnek megint abba a titokzatos, megfoghatatlan szakaszába léptünk, ahol az idő, mint olyan, tulajdonképpen megszűnik, egy nyúlós, ragadós masszában létezünk. A két ünnep között nincs reggel, nincs délután, nincs este, csak ma van. De hogy konkrétan melyik nap van, arról persze fogalmunk sincs.

Ilyenkor teljesen normális, hogy mézeskalácsot eszünk reggelire, két pofára faljuk a szaloncukrot, széles mosolyunkat pedig bejgli-bűnjelként mákszemek pettyezik. Ruhatárunk is leegyszerűsödik: kajakómától tompult aggyal próbáljuk eldönteni, hogy most még vagy már pizsamában vagyunk.

Napirendünk az óvodásokéhoz igazodik, a maratoni mesenézést csak a többórás legózós és kirakózós szünetek törik meg. Élünk bele boldogan a világba.

Aztán egyszer csak, túl a Halászlétengeren, a Töltött Káposzta Középhegységen és a Rétesek rónaságán, valahol nagyon-nagyon messzire megszólal egy halk, de határozott hang: ki kéne vinni a kukát.

Ezzel a tiszteletteljes figyelmeztetéssel visszakúszik a valóság rágógumivá vált napjainkba, és eszembe jut, hogy valóban, akárhanyadika is van, a kukásautók járnak. Meg az utcákat is rendben tartják, bármilyen nap is van. A vonat is elindul, akár ünnepnap van, akár nincs. Ha szenteste kigyullad a karácsonyfa, azt is eloltja valaki. Ha megvágja magát az ember a törött pezsgősüveggel, azt is lesz, aki bekötözi.

Ők azok, akik akkor is teszik a dolgukat, amikor a többi ember pihen. Akik, míg más a családjával tölti a legszebb perceket, az utcán állnak helyt, hogy működhessenek a mindennapjaink. Köszönet ezért nekik, a társadalom többé-kevésbé láthatatlan hőseinek.