Fogadók és szállodák mindennapjai a korabeli Hódmezővásárhelyen

 – fogalmazott Benkő B. László, aki ismét komoly munkára vállalkozott. Kitért arra is, hogy a vásárokra érkező mesterek, módosabb kereskedők a vásártérhez közel eső, már ismerős családhoz kopogtattak be este, hogy ott fészerben, istállóban, ritkábban hátsó szobában eltöltött rövid alvás után, hajnalban már jó helyet tudjanak portékáiknak foglalni a vásárban. Az erre berendezkedő kvártélyos asszonyok voltak az első szállásadók, akik rendszerint már pénzért vagy áruféleségért adtak ágyat, és kívánság szerint házias vacsorát is. A vásárosok mellett ezek adtak olcsó éjjeli szállást a városban dolgozó inasoknak és mesterlegényeknek is. 

Kiss Lajos néprajzkutató jegyezte föl a helyi mondást: „Isten tudja, mög a tehén, hova jár a szögény legény.” 

Fűtse föl, gazduram!

– folytatta a visszaemlékezést Benkő B. László. 

Ugyanebben az időszakban épültek a városszéli csárdák, vendégfogadók, ahol egy-két szoba mindig rendelkezésre állt az utazó vendégek részére. Kifejezetten kereskedelmi szállások a 19. század közepén így oszlottak meg: a már emeletes Sas fogadóban 17 lakrész, a Szarvas fogadóban 8 lakrész volt, a Zsidó korcsmához 4 lakrész tartozott, a Bika korcsmában 3 lakrészben, a Vörös Ökörben 2 lakrészben, a Nagykerti (Epreskerti/Serházi) korcsmában 3 lakrészben, a Koplaló csárda/korcsmában 2 lakrészben volt szálláslehetőség. 

A fogadók néhány vendégszobájában megvetett nyoszolyás ágy is volt, elsősorban hölgy­vendégeknek, kivételes úri családoknak. A fogadó szobáit és ivóhelyét kemencével, szenes kályhával fűtötték, de csak a szállóvendég megérkezése után, hiszen nem tudott előre bejelentkezni. Ezért a megérkező vendég hideg szobájában gyorsan kipakolt, kissé rendbe szedte magát és a fűtött vendéglőbe igyekezett vacsorázni, szomját oltani. 

A Soós Perec

Igazi szálloda azonban csak az „Öreg” Sas emeletén és a főutcai Magyar Királyban volt, amelynek helyi neve „Soós Perec” lett. A kávéház és szálloda – ahol helyi kampánykörútján Jókai Mór is megfordult 1874-ben – különös nevének magyarázatát a készülő könyvben fedi föl a szerző. 

Vasárnapra virradó éjjel gólya szállt a Szarvas szálloda istállójának tetejére. Csőrében egy apró kis székelyt tartott, egy kis fiút, kinek nem a tejút, hanem a vándorlásra késztető székely szőttes jelölte az irányt. Ugyanis vásárosok voltak megszállva az istállóban. Bicskát áruló szerviánok, bótos bolgárok és szőttest kínáló kalotaszegi székelyek és székely nők. Volt közöttük egy pártás leányzó is. Őt látogatta meg a piros csőrű, sárgalábú gólya, hozván neki egy pici kis székelyt. A nyáreleji vásárban egyszerre betlehemi hangulat lett: „ott bent az egyszerű istállóban halovány mécses fényénél egyszerű, munkás vándorok megilletődve álltak meg. Angyal suhant át a levegőben.” (1913) Ebben az időben az ismeretlen, itt megszálló vendégek valóságos csodának számítottak a városban… 

Szoba kiadó

1873-ban a város önálló törvényhatósági jogot kapott, a volt uradalmi fogadók is átkerültek városi tulajdonba. Ezek rendszeres kiadásából jelentős bevétele származott. Ugyanettől az időtől újabb és újabb kisebb-nagyobb szálloda is megépült város­szerte. 1870-ben érte el a várost a vasútvonal, ez ébresztette rá a helyieket – Vásárhely is bekapcsolódott az országos vendégforgalomba. A postakocsik ritka vendégei, a vasút, az országutak, majd ennek következményeként a belföldi kereskedelem föllendülésével jelentek meg az apróbb, félkomfortos, olcsóbb szobákat adó szállók is. 

Ebben az időben az ismeretlen, itt megszálló vendégek valóságos csodának számítottak a városban, társaságok mentek át a szálláshelyre, hogy láthassák az idegent. Az 1879-es nagy tiszai árvíz alkalmával sok, a nagy árvíz elől menekülő szegedi családnak adott a város és a lakosság hetekig, hónapokig ideiglenes szállást a fogadókban, középületekben, iskolákban és magánházaknál is. Az igazi változást a millenniumi évtized hozza meg Vásárhely számára: ekkor épült ki a Szentes–Vásárhely közötti HÉV, amely újabb vendégforgalmat sejtetett. Ezek után nyílt meg a Gazdasági Egyesület pénzéből a Nemzeti Szálló, zsidó hitközségi tőkéből a Központi Szálló. Majd a 20. század elején magántőkéből a Tisza, a Baross, az Erzsébet és a Fehér Ló (a későbbi Alföldi) Szállodák is fölépülnek.  

Jöttek a vigécek

Utolsóként a város saját részére fontos városi nagy díszterem és szálláshely biztosítása miatt az új Fekete Sas városi költségek terhére való fölépítését támogatta. A szállások vendégköre az utazó kereskedelmi ügynökök – közkeletű korabeli nevén, vigécek – közül került ki. Ezek a város kereskedőit, vendéglőit, raktárakat járták körbe, a cégük által forgalmazott termékek bemutatókínálatával. Költeni a megkötött szerződések arányában költöttek ételre-italra és egyebekre, egy korabeli jellemzés szerint: „a szegény vigéc az az ember, akinek igénye semmi, csak egy poloskás szoba, egy pikoló s egy alsós parti.” 

Ki tud segíteni? 

Benkő B. László készülő vendéglátás-történeti munkájához azok segítségét kéri, akik vendéglátósként vagy vendégként megosztanák emlékeiket, történeteiket és főként fényképeiket a város egykori vendéglőiben, cukrászdáiban eltöltött időről. Bálokban, szórakozóhelyen, kerthelyiségben, éttermi asztalnál helyet foglaló társaságról készült képeket, reklámanyagot, étlapokat, menükártyákat – kizárólag másolat készítéséhez – vár a szerző, az 1800-as évektől napjainkig, a [email protected] címre.