A sok szín, nekem sokk

Tudom, ízlések és pofonok… Nem szeretem a csicsát, csak a letisztult dolgokat. Éppen ezért, ha sötétedés után indulok haza Vásárhelyről, a Kutasi úton mindig gyönyörködöm az elém táruló látványban, a kivilágított Szent István király templomban. Fehér fény emeli ki az esti sötétből a Szent István téren álló templomot. Jó ránézni. Azt mondják, szép az, ami érdek nélkül tetszik, márpedig ez nagyon tetszik.

Szép volt a vásárhelyi városháza felújított északi homlokzata és tornya is a 35 millióból elkészült díszvilágítással, piros-fehér-zöld színben március 15-én. A varázsa azonban hamar elmúlt, mert pillanatokkal később már kékre, zöldre, sárgára váltott, hadd ne soroljam fel a szivárvány minden színét. És ez nekem már sok, meg sokk.

A minap, már sötétedés után, Szeged felől érkeztem Hódmezővásárhelyre. A torony már messziről látszott, éppen vörös volt. Te jó ég, gondoltam magamban, olyan, mint egy Disney film. Ha sokáig nézem, lehet, hogy kilép a torony körbejárójára Rapunzel. Mesébe illett a vörös torony, de nem volt mesés. Mások is mondják, sok ez a szín, a színek váltogatása.

Tetszeni fog a vásárhelyi városháza, ha a nemzeti ünnepeken esténként nemzeti színbe öltözik, tetszik majd, ha november 17-én, a koraszülöttek világnapján lila színnel világítják meg, ha április 2-án, az autisták világnapján, kékre festi a díszvilágítás. Mert ekkor a színeknek jelentésük, tartalmuk lesz, nem pedig csak öncélú villogás.

Olyan szép lett az északi homlokzat és a torony a felújítás után, hogy akkor is sokan megállnának gyönyörködni benne, ha a hétköznapokon csak egy egyszerű fehér fény világítaná meg.

Tudom, ízlések, meg pofonok…