Szandrának Vancouver az álmok netovábbja

– Tavaly január 2-án súlyos sérülést szenvedett: három helyen törött el a bokája. Teljesen rendbejött?
– Fizikálisan igen, mentálisan viszont még tart a gyó-
gyulás időszaka. Pedig már azt hittem, túl vagyok rajta, de a minap edzés közben elestem... Hála istennek nem lett semmi bajom, de kimondhatatlanul rossz érzés volt. Egyből az egy évvel ezelőtti bukásom ugrott be. Ha gyorsakat megyek, bennem van még a félsz, főleg a kanyarokban.

– Azt gondolom, ez normális. Ha minél több viadalon vesz majd részt, biztosan leküzdi a félelmét.
– Ebben reménykedem én is. Egyébként már kétszer voltam Pesten edzésen, igaz, még nem a felnőttválogatottal, hanem csak a juniorral gyakoroltam együtt. Egyelőre csak az ő tempójukban tudok „közlekedni". Edzőmmel, Szabó Krisztiánnal arra törekszünk, hogy első lépésben technikailag legyek összerakva. Ha minden a tervek szerint alakul, lehet, hogy indulok a szegedi Tisza-kupán. Az viszont biztos, hogy versenyzek a január végén, február elején Budapesten rendezendő Danubia-sorozaton. Ezenkívül még a felnőtt országos bajnokságon is szeretnék részt venni.

Büszkék lehetnek a gyerekek, elvégre az olimpikon Szandra "néni" oktatja őket. Fotó: Frank Yvette
– Sérülése miatt egy éve az Európa-bajnokságot kellett kihagynia, mint ahogy a napokban kezdődő újabb torinói Eb-ről is hiányzik majd. 2010-ben Vancouverben téli olimpiát rendeznek...
– Hú az még nagyon messze van, de bevallom, az a cél, hogy eljussak a kanadai ötkarikás játékokra. Sokáig eszembe sem jutott ez, kizárólag a felépülésem foglalkoztatott, csak az járt az eszemben. Ahogy mondani szokás, minden benne volt a pakliban, még az is, hogy abba kell hagynom a versenysportot. Nehéz heteket, hónapokat éltem át, nem tudhattam, ha rendbe is jön a bokám, mennyire lesz terhelhető. Nem győzök köszönetet mondani mindazoknak, akik a szegedi új klinikán velem foglalkoztak. Nélkülük most nem álmodozhatnék Vancouverről.

– Mennyi esélyt ad magának az indulásra?
– Így, ebben a formában nem foglalkoztat a kérdés. Hatalmas a lemaradásom, de különösebben ez sem izgat. Még csak három hónap telt el azóta, hogy ismét korcsolyacipőt húzhattam a lábamra. Most az a lényeg, hogy visszaszokjak ebbe a miliőbe. Ne felejtse el, egy évig nem versenyeztem, hogy mást ne mondjak, ismét meg kell tanulnom például előzni. Rajtam nem múlik semmi, edzek, megteszek mindent. Edzőm megnyugtatott, ez alatt a kilencven nap alatt nagy fejlődésen mentem keresztül. Ha ez a tendencia nem szakad meg, még bármi megtörténhet. Még az is, hogy ott leszek Vancouverben.

– Az már a második olimpiája lenne. Sokat gondol Salt Lake Cityre?
– Hát persze. Fantasztikus élmény volt annak ellenére, hogy sem 500, sem pedig 1000 m-en nem sikerült a selejtezőből továbbjutnom. Akkor még nem voltam 16 éves sem, utólag belegondolva nem voltam teljesen felkészülve.

– Eddig ön az egyetlen szegedi versenyző, aki részt vehetett téli olimpián. Változhat ez a helyzet?
– Minden esély adott erre. Klubtársaim között többen is nagyon tehetségesek, közülük is kiemelkedik Oláh Bence és Kónya Zsófia. Ők lehetnek az utódjaim.

– Az ovisok és kisiskolások számára létrehozott Szabó Krisztián-féle jégsuliban oktatóként is lehet önt látni. Talán csak nem kacérkodik az edzői pályával?
– Csak besegítek. Annyira élvezem, nagyon ügyesek. Imádom őket, csak arról tudnám valahogy leszoktatni a gyerekeket, hogy Szandra néninek szólítsanak...