Búcsúztak a Szeol- pályától: az utolsó futballeseményén a múltra emlékeztek - Fotók

Szinte szólnak hozzánk a falak, a lépcsők, a korlátok, a salakpálya, a kapu, a fű, a töltés. Magunk előtt látjuk a nagy meccseket, a Szegedi Honvéd, a SZEAC, a SZEOL AK, a SZEOL-Délép SE, vagy a Szeged FC nagyjait, az egykori legendákat, Korányit, Mészárost, Nemest, Szalait, Kutasit, Vébert a pályán. És látjuk magunkat, amint a lelátón tízezred magunkkal állunk, ülünk – szurkolunk. Dráma, feljutás, kiesés, hatalmas gólok, remek védések: ezek jellemezték azt a több évtizedet, amelyet bármilyen formában is, de itt töltöttünk.

Ez a SZEOL-pálya, a városi stadion, a Felső Tisza-parti vagy Etelka sori létesítmény – nevezhetjük bárhogy –, amely hamarosan a múlté lesz. Lebontják. Felsővárosi pálya néven már a harmincas évek óta meg lehetett találni a szegedi pályák között, de 1928-ban térképen is szerepelt. 1942-ben leventepálya volt, majd 1951-ben a városi tanács a felsővárosi sporttelepet a Szegedi Honvéd Sport Egyesületnek adta át.

1978 nyarán készült el a villanyvilágítás, 1978. augusztus 16-án avatták a világítást, 1983-ban a pálya talajának cseréje, a vízelvezető rendszer beépítése történt meg, 1990-ben a kapuk mögötti betonkanyarok készültek el, 1993-ban a villanyvilágítás fényerejét növelték 1250 lux-ról 2000 lux-ra, majd 2007-ben a villanyvilágítás megszüntették, a világítótestek viszont megmaradtak, a töltés felőli lelátót pedig lezárták. A hivatalos nézőcsúcsot még 1960. május 29-én regisztrálták, amikor a Ferencváros 1-0-s sikerénél 30 ezren álltál, ülték körbe a pályát.

Az FK 1899 Szeged, Lángi Alajos és Havas Péter szervezésében négy csapat részvételével méltó módon, futballal búcsúztak el a létesítménytől. Az FK jelenlegi és öregfiúkcsapata, a SZEOL öregfiúk, valamint a Szurkolók együttese ezúttal nem az eredmény miatt játszott, így nem is hirdettek győztest. Inkább a sportbarátságról, az emlékekről szólt az esemény, amelyen megemlékeztek azokról, akik már nem lehettek köztünk, így például Szalai Istvánról, vagy a közelmúltban elhunyt Kun Lajosról. Előkerültek a mécsesek, amelyeket meggyújtva Szeged feliratot formáztak, és egy vázában feketére lefújt virágokat helyeztek el. A torna végén pedig összeállt a nagyjából 200 fős csoport, és a vízitelep felőli kanyarban perceken keresztül ultrarigmusokat énekelt.

Megható volt. Egyben drámai. Mert a szívünkhöz nőtt. Az életünk része, egy szelete – volt. Már csak emlék marad...