Mindig jöhet egy nálad még jobb

– Milyen gyermek volt?

– Jó. Rendes, átlagos kisgyerek voltam. Szegeden születtem, de tízéves lehettem, amikor Sándorfalvára költöztünk. Ott azért megváltozott a kis életem, mivel új, teljesen más közegbe kerültem, és mint minden idegent, engem is nehezen fogadtak be. Kaptam verést is, akadtak konfliktusaim bőven, és talán ez vezetett ahhoz, hogy sportoljak.

– Akkor hogyan védte meg magát?

– Nagyjából sehogy. Az általános iskola befejezése után visszakerültem Szegedre, akkor kezdtem el foglalkozni a küzdősportokkal, egyáltalán sportolni. A középiskolában már nem volt ilyen gondom a rendszeres edzés miatt.

– Addig se labda, se bicikli?

– Semmi. Fára mászás, bú­jócska volt, mint minden gyereknek, de szervezett sportolás nem. Talán annak is köszönhetem a mai napig a motivációmat, hogy ilyen későn vágtam bele, és nem ötévesen, hogy aztán ki­­égjek 20 éves ko­­romra. Most is az az elvem, hogy ne kisgyerekként kerüljenek hozzám a tanítványok, hanem in­­kább 13-14 évesen, mert akkor a tinédzserkort átvészeljük, ez még egy pluszt ad nekik, 20-21 évesen pedig kitűnő versenyzők lesznek belőlük. És ezt alá tudom támasztani statisztikával is.

– Maradt önben valaki iránt tüske a gyerekkori csaták után?

– Dehogy! Sőt köszönök mindent, mert megerősítettek. Tudni kell, honnan jövök, és nem szabad elszállni magamtól. Mindig van egy jobb nálad. Az élet is arra tanított, hogy ha elszállsz például a ketrecben vagy a ringben, ott mindig jön a jobb, aki nagyon csúnyán le tud győzni.

– Hogyan indult a pályafutása?

– Kezdetben teljesen egyedül indultam el utcai harcos versenyeken, kisebb viadalokon, a legelsőn emlékeim szerint 1994-ben. Mindig azt mondogattam magamban, sportoló akarok lenni, aki napi kettőt edz, és ez végül megadatott nekem. Thai- és kick-boxszal kezdtem, mert akkor Magyarországon még nem volt ismert az MMA, a ketrecharc. Ezek révén 1999-ben kerültem az Amerikai Egyesült Államokba, ahol megláttam ezt a sportágat. Na, én ezt szeretném csinálni! – mondtam akkor, és azóta kiderült, egyfajta hazai úttörője vagyok az MMA meghonosodásának. Tapasztalat nélkül ugyan kikaptam az első néhány meccsemen, de megtanított arra, hogy felépítsek egy új sportot az új generációnak.

– Elégedett a sportpályafutásával?

– Őszintén mondom, nem. Szerettem volna bekerülni az Ultimate Fighting Championship rendszerébe, de ez nem sikerült. Nem hi­­báztatok senkit, hiszen én voltam az első, aki Magyarországról próbálkozott, de senki sem tudott segíteni. Nem volt Sárközi Róbert, aki kiépítette volna a fiatalok útját, a menedzsmentet, mint ahogy én most ezt csinálom. Fel kell építeni a pályát, például nehogy túl hamar túl erős ellenfél kerüljön egy újonc útjába, én viszont belementem mindenbe. Jöttek a meccsek, és vele a vereségek is, így pedig ne­m volt ideális az előéletem, az úgynevezett recordom, hogy bekerüljek a UFC körforgásába. Akik nálam nőnek fel, azoknál erre már tudok figyelni.

– Mi volt a legnagyobb pofon, amit az élettől kapott?

– Mindig meg kellett küzdenem mindenért, kiemelni nem tudok egyet sem. Pozitívan állok a dolgokhoz főleg a sport miatt, amelyet nagyon szeretek, és en­­nek köszönhetek mindent. Azt, hogy elkerülhettem Amerikába, Kínába, Londonba, Párizsba, a világ sok helyére, hogy megismertem sok embert, a családomat, így a páromat és az ötéves kislányomat. Mindig menni kell előre, és a legrosszabb helyzetek is azért vannak, hogy megoldjuk.

– Szegeden ismerik, de tisztelik is?

– Szerintem sokan igen. Biztos vannak ellendrukkerek, akik nem szeretnek, de ez mindenhol így van. A környező országokban is elismernek, és tudják, szeretem a sportágat, és segítem a versenyzőket.

– A pályafutás vége után automatikus volt az éjszakai munka?

– Mivel sajnos ebből a sportból nem lehet megélni, így szinte automatikus és muszáj elfogadni ezt a lehetőséget. Oda kell figyelni, hogy ne vigyen el az éjszaka, mert könnyen el lehet csábulni a rossz dolgok felé. Nekem mindig erősebb volt a sportos szellemiségem ahhoz, hogy elcsábuljak, de tízből két srác belemerülhet. Tudjuk, hogy másnap edzeni kell, így nem szabad belemenni kellemetlen dolgokba.

– A fiatal vagy a rutinos biztonsági személyzet a jobb?

– A vegyes. Kell a fiatalság, hiszen őket a saját korosztályuk ismeri, mi pedig a rutinunkat ad­­juk. Jó, ha megvan a szimbiózis. Örökké nem állhatunk ott az ajtóban, és van, hogy hibázunk, hiszen nem vagyunk hibátlanok, de próbáljuk a maximumot adni. Viszont ha hibázunk, azonnal és könnyen ránk szállnak.

– A családját szándékosan tartja tá­vol a közszerepléstől?

– Igen. Nem szeretnék támadási felületet hagyni, hogy a gyenge pontjaimat megtalálják. A párom sokat segít a menedzsmentben, nyelveket beszél, így ő csinálja a levelezésünket.

– Milyen célja van magánemberként, illetve sportmenedzserként?

– Először az utóbbi: minél több magyar férfi harcost szeretnék eljuttatni az USA-ba vagy Kínába. Itt a hangsúly a magyaron, és nem a szegedin van. Egy lány már eljutott a UFC-be, de férfi még nem. Magánemberként pedig? Egyszer kiszállok az éjszakai munkából, a sportolói tudásom átadom az arra érdemeseknek, egy jó csapatot itthagyok, majd Amerikában edzős­ködöm. Két-három hónap kint, egy-kettő itthon.

Életpálya

Sárközi Róbert 1975. november 15-én született Szegeden. A sherdog.com internetes portál alapján az MMA-ban (Mixed Martial Arts, vagyis kevert harcművészetek) 21 győzelme van, 18 vereséget szenvedett el, és egyszer ért el döntetlent. A legutolsó mérkőzését 2019. augusztus 31-én vívta Harkányban Kiss Áron ellen, és akkor győzött.