Történelem, ahogy a korabeliek látták - Miklós Péter már gyermekkorában a történészpályára vágyott

– Fő kutatási területe Magyarország 19–20. századi eszme-, egyház-, politika- és társadalomtörténete. Mikor körvonalazódott, hogy ez a terület érdekli?

– Nagyon korán, tizenegy–tizenkét éves koromban eldöntöttem, hogy történész leszek. Ez volt ugyanis a kedvenc tantárgyam. Általános iskolás koromban Molnárné Ferenczy Valéria, azután középiskolában Károlyi Attila kiváló történelemtanáraim voltak. Amikor pedig az egyetemen kezdtem el történelmet tanulni, nagyon elköteleződtem a helyi mikrotörténeti folyamatok elemzése mellett. Szegeddel és környékével kezdtem el foglalkozni. Az első tudományos kutatómunkám a szülőfalumhoz, Újszentivánhoz kötődött. Az egyetem első évében a helyi jegyzőről, Nátly Józsefről írtam egy tanulmányt, amely a Szeged folyóiratban jelent meg. Az első önálló magyar posta főigazgatója volt, aki a szabadságharcban és a reformkori nyelvújítási mozgalmakban is részt vett. Ezt követően az újszentiváni egyháztörténetről írtam egy újabb tanulmányt, amely a Magyar Egyháztörténeti Vázlatokban került kiadásra – tizenkilenc–húsz éves voltam ekkor. Utána egymást követték a témák. Ahogy a tanulmányaim során haladtunk kronológiai sorrendben, nekem egyre jobban megtetszett a modernkori történelem. Az 1848/49-es forradalomtól, 56-on át, egészen a rendszerváltásig foglalkoztunk a történelmi témákkal. Az országos tendenciákat helyi összefüggésekbe ágyazva igyekeztem vizsgálni. A 19–20. század számomra azért fontos, mert erről a korszakról még a nagyszüleimmel tudtam beszélgetni. Mindenképpen olyan témákkal szerettem volna történészként foglalkozni, amiket én magam is el tudok képzelni.

 A kutatómunka egyfajta utazás

– Ez, ha úgy vesszük, egyfajta nyomozás...

– Valóban, mindig szerettem forrásszövegeket olvasni, nagyon színes világ volt a régi emberek kora. Rengeteg időt töltöttem mindig is levéltárakban, a legtöbbet a szegedi püspökség archívumában. Az ember szemének rá kell állnia például egy 1800-as évek közepéből való kéziratra. Ezt a nyomozást élvezem a legjobban a történészi munkában. Sokat jártam dokumentumok, fényképek nyomában, Váctól Kolozsvárig, Budapesttől különböző magán-

gyűjteményekig. Hagyatékokat is sikerült felkutatnom. A megírásnál és a publikálásnál engem mindig sokkal jobban motivált, hogy régi iratokat, régen élt emberek gondolatait rekonstruálhatom. Egyfajta utazásként is felfogom a kutatómunkát. Számos fontos dolgot lehet így megismerni: az akkor élt emberek gondolkodását, mentalitását, gazdasági viszonyait, térhasználatát, vallási rituáléit. Azt, hogy hogyan élték meg a saját korukat: mai nézőpontból a történelmüket.

– Van kedvenc alakja a vizsgált korszakaiból?

– Vannak helyi „hőseim", akikkel foglalkoztam. Az egyik nagy kedvencem, akit már említettem is, Nátly József, aki 1825-ben az első szegedi tájszógyűjtő volt, természetesen a többi érdeme mellett. Továbbá Kálmány Lajos kiváló folkloristát is nagyra tartom. Róla is jelent meg önálló kötetem, és a mai napig tartok róla előadást a hallgatóimnak, illetve vizsgálom az életművét. De ilyen Bálint Sándor is, akiről volt szerencsém több könyvet írni. Nemcsak kiváló néprajzkutató, de a koalíciós években kereszténydemokrata politikus is volt – és hiteles hívő katolikus ember. Becsülöm Glattfelder Gyulát is, akit miután a román hatóságok elűztek Temesvárról, megalapította a szegedi püspökséget. És persze ott vannak a nagy történelmi személyiségek, akik az én gondolataimban jól megférnek, noha egymást nagyon nem kedvelték: Kossuth és Széchenyi. Egyetemi oktatóként és múzeumi vezetőként is hiszem, hogy a történelmet élménnyé kell tenni, hogy legyen hozzá érzelmi kötődésünk. Hogy a gyerekek ismerjék meg a környezetük hőseit.

Dr. Miklós Péter a hódmezővásárhelyi Emlékpontban. Fotó: Emlékpont

 Kübekháza sok változáson ment át

– Radnóti Miklósról is született egy kötete.

– Ő a másik nagy kedvencem. Szegedi éveiről 2011-ben jelent meg egy könyvem. Nemcsak csodálatos költő volt, hanem tudós is. A szegedi fiatalok művészeti kollégiumának tagja, irodalomtörténész, Kaffka Margit munkásságának első feldolgozója. Nagy élmény volt, hogy olyan dokumentumokat találtam vele kapcsolatban, amelyek korábban ismeretlenek voltak a kutatás számára. Feleségével, Gyarmati Fannival többet beszélgethettem erről a témáról. Kell egyfajta elfogultság a történelem mellett, de ez nem politikai vagy ideológiai elfogultságot jelent. Hanem kiállni olyan értékek mellett, mint a szabadság, az emberi méltóság, a minőségi élet. Azt gondolom, ha valaki ezeket fontosnak tartja, bármilyen pályán meg tudja állni a helyét és ki tudja úgy alakítani az identitását, hogy jól érezze magát a bőrében. Szerencsésnek érzem magam, hogy a hobbim a munkám.

– A dél-alföldi települések hagyományaival és helytörténetével is foglalkozik. Kiemelne Csongrád megyében olyan települést, amely a legnagyobb változáson ment keresztül az elmúlt több mint fél évszázadban?

– Nagyon nehéz kérdés, mert nagyon sok kedves településem van a megyében. A legutóbbi monográfiám Hódmezővásárhely egyháztörténetéről szól, amely 1944 és 1950 között tárgyalja a katolikus egyház ottani történetét. Számomra a legmeglepőbb az volt ezzel a korszakkal kapcsolatban, hogy a katolikus egyházat kezdték el a kommunista pártállam diktatúrájának kiépítői támadni. Pedig akkoriban református fellegvárnak volt tekinthető Hódmezővásárhely. De ha egyetlen települést kellene kiemelni, Kübekházát említeném, amelyet Trianon és a második világháború is megváltoztatott. Leválasztották természetes szomszédaitól, így lakói egy részének termőföldjei a délszláv állam területére kerültek. 1945 után pedig a helyi németeket telepítették ki. Így lett egy az ország közepén lévő sváb faluból ötven év alatt egy zárvány, amely Trianon, majd a szocialista jugoszláv állammal való konfliktus miatt egy „alulfejlesztett" település, amely a rendszerváltás után kezdte újra megtalálni régi gyökereit. Nagyon sok változáson ment át az elmúlt 175 évben, amióta a település létrejött.

 Újjászülethet a tanyavilág

– Az Emlékpont földszinti termeiben megtekinthetjük a mára szinte eltűnt tanyavilágot, amely egykor Vásárhelyt jellemezte. Láthatjuk még újjáéledni?

– Igen, de szerintem egészen másként, mint amikor kétszáz–háromszáz évvel ezelőtt kialakult. A tanya mint gazdálkodási egység akkor jelent meg, amikor a települések között óriási távolságok voltak, mert a török idők után az Alföld elnéptelenedett. Az 1800-as évek elejétől nagyjából 1945-ig virágzott a tanyai gazdálkodás, adott otthont a nagycsaládoknak. Ezután a kommunista uralom részéről a gazdatársadalom ellen megindult egy represszió. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a tanyai emberek mégiscsak „távol vannak", s a kiépülő hatalom számára nehezen ellenőrizhetőek. Ráadásul önellátóak. Szocialista mázzal leöntött nagykapitalista termelési struktúrát vezettek be, amiben nem volt helye sem a kisárutermelésnek, sem az önellátásnak. Az 1980-as, 1990-es évek végére szinte felszámolódott a tanyavilág. Napjainkban azonban nosztalgia ébredt iránta. Az emberek vásárolnak, felújítanak tanyákat és „muskátlis életet" keresnek. Mások megélhetési nehézségek miatt költöznek ki a városból. Ezek mellett egyre inkább megjelenik az önfenntartás iránti igény, s én ebben látnám a tanyavilág felvirágzását és jövőjét. Nagyon jó termőföldön vagyunk itt a Dél-Alföldön, a Tisza, a Maros és a Körösök hordalékvidékén. Intenzív munkával ez nemcsak gyógynövények, hanem tudjuk, hogy a paprikatermesztésen át a hagymatermesztésig sok mindennek kedvez. Egyre jobban felmerül bennünk az igény, hogy minél kisebb legyen az ökolábnyomunk, minél nagyobb szabadságban éljünk és ne a közösségi hálón keressük a kapcsolatainkat. Ebben a világban helyük lehet a tanyáknak, de ez már egy más típusú fejlődés: kevésbé a gazdasági szükségszerűség hozza el, sokkal inkább az emberek szabad választása.