Kutyabarátok

A kutyabarátok nagy közösséget alkotnak, ebbe nem tartozik bele mindenki. Az ajándék kedvencnek szánt kutyus hamar az utcára kerülhet, ha a gyerkőc ráunt, a szülők pedig nem akarják átvállalni a jószággal járó tennivalókat. Ez nem ritka. Erről árulkodik nyelvünk egyik állandósult szókapcsolata, az „olyan, mint egy kivert kutya".

Az viszont ritka, hogy szabadidőnket áldozzuk, hogy megmentsünk, gazdájához visszavigyünk egy elkóborolt kutyát. Történetünk főszereplői: egy labrador, Ágnes, Tibor és Ferenc, valamint Jolán, az állatvédő. A kutyus Vásárhelyen, a Jókai utcában, a katolikus temetőnél poroszkált az úttesten, majd egy lámpa alatt ücsörgött, amikor észrevették az autóból pénteken, az éjszakai órákban. Azonnal megálltak.

A labrador nem félt tőlük, bízott az emberekben, és amint lehetősége nyílt, beugrott a kocsiba, összegömbölyödött az ülésen. Az állatvédő és egy orvos közreműködésével, a beültetett csip segítségével megállapították, ki a gazda. Hazavitték. Nagyon örültek egymásnak.

A gazdi által felkínált pénzt nem fogadták el, nem azért tették. Pedig Ági és Tibi még költött is a kalandra – hullott a kutya szőre, ezért a kocsit ki kellett takaríttatni utána. A sztori része: azon az estén egy nő hazavitt egy ismeretlen embert, aki ittas volt, aztán visszament a labradorhoz, amelyet ő is látott a lámpa alatt.

Szép este, jó emberekkel. Ilyenkor úgy érzem, még van remény, nem halt meg bennünk végleg az Isten. Akadnak, akik nemcsak magukra figyelnek, és ez a szeretet előszobája. Ami kell a szerelemben, a baráti kapcsolatokban, a családban és az állatokhoz fűződő viszonyunkban. Aki ezt nem érzi, az olyan, mint egy kivert kutya. És csak remélheti, rajta is segít majd valaki, észreveszi, amint a lámpa alatt ül.