Dédapám háborúja

Gyerekkoromban se dédapám (99 éves volt, amikor meghalt), se nagyapám nem tudott elkápráztatni igazi háborús történetekkel. Dédapám (a képen a középső sorban, balról a második, az első ülő alak) orosz hadifogságba került, amit különösebben nem bánt. A Nagy Háború nem az ő háborúja volt. Történetei nem a szörnyűségekről szóltak, beszámolói inkább olyanok voltak, mintha csak egy építőtáborban járt volna.

Kackiás bajuszt viselt, civil ruhában járt és soha nem éhezett. Mivel jól értett a lovakhoz egy orosz cukorgyáros kocsisa lett. Hamar megtanult oroszul, de teljesen hidegen hagyta a kommunizmus. Mint ahogy az egész háború is.

Nagyapám II. világháborús élményei többnyire az éhezésről szóltak. Tőle hallottam először a csalánlevesről. Meg arról, hogy a magyar honvédek hogyan hőbörögtek, amikor levették a mozi műsoráról a Jud Süsst, a náci propaganda egyik sikerfilmjét.

A háború végével azonban rendészként szolgált Budapesten és szemtanúja volt több háborús bűnös - például Szálasi - kivégzésének is.

Az I., illetve a II. világháború után teljesen megváltozott Európa és Magyarország térképe. A fejekben azonban mintha semmi nem változott volna azóta. Ma is „követelik" a Jud Süss történeteket és a „fasiszta vírus" ma is fertőz. Azt elképesztőnek tartom azt, hogy Szlovákiában magyar fasiszták masírozgatnak, valamint magyar focihuligánok (mert azok) szlovák zászlókat égetnek. Európának ennél jobb névjegy nem is kell. Ez ma Magyarország. Ezért vesztes ez az ország.

Megértem dédapámat és nagyapámat, akik nem akart meghalni a veszett ügyekért. Dédapám 123 éves lenne.