Alvási szokások és a matrac

Bármennyire is furcsa, a világ különböző országai különböző keménységű matracokat használ. Az Európa nyugati felére eső országok és az Egyesült Államok kifejezetten a lágy, puha matracokat kedvelő piacok közé tartozik, míg az ázsiai országok kifejezetten a kemény fekhelyeket részesítik előnyben, sokszor akár a földön egy vékony gyékényen töltve az éjszakákat. Kelet-Európában ennyire nem „tragikus” ugyan a helyzet, de nagy biztonsággal kijelenthető, hogy a kemény matracok itt is sokkal nagyobb darabszámban fordulnak elő, mint Európa nyugati országaiban.

Kelet- és Közép-Európa – és azon belül Magyarország is – tehát a kemény, feszes matracokat kedveli, de vajon miért alakult ez így. Természetesen általában az egyes alvási szokások kialakulásában a gazdasági és társadalmi körülmények alakítják az egyes szokásokat, és nincs ez másképpen a matracok keménységét illetően sem. Amikor az első zsákrugós boxpring ágyak 1850 környékén megjelentek Angliában, mi éppen csak, hogy túl voltunk az 1848-as szabadságharcon, és talán kisebb gondunk is nagyobb volt annál, mintsem, hogy olyan apróságokkal foglalkozzunk, mint fekhelyünk alapanyaga, keménysége. Nem volt ez másként később sem, hiszen a két háború közötti széles és szegény társadalmi réteg sem engedhetett meg magának különösebben megválogatott fekhelyet magának. Ebben az időben Magyarországon az elérhető csúcsminőség a lószőr matrac lehetett, ami túl azon, hogy szintén nem volt egy olcsó sport, meglehetősen stabil, kemény fekhelyet nyújtott gazdájának. Nem sokat segített fekhelyeink minőségén a háború utáni hiánygazdaság időszaka sem, hiszen a Domus áruházon kívül csak elvétve lehetett bárhol is bútort kapni, matracok meg egyszerűen még mindig nem voltak a magyarországi piacon. Ebben az időben a kicsit tehetősebb honfitársaink már inkább csináltatták az ágyakat, a kis kárpitosműhelyek már a két háború közti idők óta készítettek megrendelésre ágyakat. Ezek jellemzően afrikkal párnázott epedás ágyak voltak, amik ugyan jó pár évtizedet kibírtak viszonylag épségben, cserébe viszont sokszor nagyon kemények voltak.

Az első igazi matracokra majdnem a rendszerváltásig kellett várni, talán a Billerbeck volt az első, aki a Slumberland márkával és annak Magyarországon gyártott termékeivel megjelent a magyar matracpiacon. Ahogyan az lenni szokott, innentől kezdve már nem volt megállás. A rendszerváltás környékén és az azt követő időszakban gomba módra szaporodtak a kisebb-nagyobb matracmanufaktúrák, az alapanyagok között a hagyományos epedás rendszer mellé sorra léptek be az olyan újszerűnek számító alkotóelemek, mint a latex vagy a kókusz. A határok megnyitása a nyugat-európai kereskedelem előtt természetesen jót tett a matracpiacnak, hiszen ebben az időben jöttek be a főként habmatracokkal foglalkozó olyan nagy német márkák is, mint a Dunlopillo vagy éppen a Breckle.

Rövid időn belül a méregdrága latex, latex-kókusz matracok mellett így megjelentek a zsákrugós matracok, és szépen lassan, a 90-es évek közepe-vége felé a hideghab matracok is megkezdték óriási térhódításukat. Az új alapanyagok, a nyugaton már bevált technológiák azonban csak nagyon döcögősen indultak el, hiszen a nyugati és a keleti részek között kialakult alvási szokások különbsége azt eredményezte, hogy a Németországban, Ausztriában, Svájcban népszerű, közkedvelt pihe-puha, komfortos matracokra itthon alig volt kereslet, hiszen évtizedeken, évszázadokon át a kemény fekhelyekhez voltunk szokva.

A kialakult keménység kultusz tehát nem tett túl jót a hazai matracpiacot színesíteni kívánó nyugati cégeknek és azok minőségi termékeinek. Erre talán még rá is tett egy lapáttal, amikor valamelyik ismeretlen időpillanatban a magyarországi orvos társadalomban kialakult a – utána hosszú évtizedekig tartó – dogma, hogy bármilyen hát- vagy gerincpanasz esetén nekünk valami nagyon kemény dolgon, lehetőség szerint a földön kell feküdnünk. Ez a paradigma –legyen bármilyen hihetetlen is – mind a mai napig él. Teszi ezt annak ellenére, hogy számtalan ezen a területen végzett kutatás, teszt, tudományos kísérlet és azok eredményei egybehangzóan ennek az ellenkezőjét állítják.

És hogy hol tartunk a 21. század derekán. Legtömörebben összefoglalva talán annyit lehetne mondani, hogy: látni a fényt az alagút végén. Mit is jelent ez? Szépen lassan változnak az alvási szokások, szépen lassan átalakul a magyar társadalom keménység iránti vágya, és a felnövekvő új generációk már sokkal jobban figyelnek az ergonómiára, az egyes matractípusok szerkezeti kialakítására, a felhasznált alapanyagok egészségügyi hatásaira, és nem utolsósorban egyre nyitottabbak az olyan alapanyagokkal szemben, amelyek a fenntartható matracgyártást, környezetünk megóvását helyezi előtérbe. Szerencsénkre mára a lehetőségek legszélesebb tárháza áll rendelkezésünkre nemcsak az alapanyagok tekintetében, hanem a méretek választékában is. Amíg régebben egy standard ágy mérete 100x200 cm volt, és jó esetben ebből kettőt egymás mellé lehetett tenni úgy, hogy középen ugyan maradt mindig némi hézag, addig napjainkra az egyszemélyes matracok esetében az előbbiekben említett méreten túl a 90x200 cm, franciaágyak esetében pedig alapméretként már a legkülönbözőbb méretek is elérhetők. Ezek közül a kisebb hálószobákban állandósult legkisebb franciaágy méret a 140x200 cm lett, míg a tágasabb hálószobaterekben a 160x200 cm és a 180x200 cm is mára teljesen bevett alapmatrac méretnek számít.

(x)