Je suis Ságvári: kár azért a sok papírmunkáért

– Azt hiszem, a ságvárizmust előttem már rengetegen kitűnően megfogalmazták, így én inkább másról beszélnék. Az élményről, milyen is volt bekerülni ebbe a közösségbe, iskolába, légkörbe és legfőképp szeretetbe. Mikor nyolcadikos gyermekfejjel el kellett döntenem, hova is menjek, tanácstalan voltam. A környezetemre kellett támaszkodnom és arra, hogy ki mit tart helyesnek. A bátyám sokszor az orrom alá dörgölte büszkén, hogy ő már 3 éve ságváris, és az ország legjobb gimnáziumainak egyikében tanul. Az első helyre először nem a Ságvári került, mert számomra a legmagasabb szintet képviselte ez az iskola, amit akkor úgy gondoltam, én képtelen lennék megugrani. De a legjobb döntést hoztuk, és a sorrend megváltoztatása után én is megkezdhettem tanulmá-
nyaimat a „csodavilágban". Életem eddigi legjobb döntése volt, ehhez kétség sem fér.

Most meghatódva és néha szomorkásan olvasom a beküldött történeteket, hiszen ez az utolsó évem itt, az iskolában. Az utolsó évnyitó, utolsó sulis ünnepségek és utolsó nagy megmérettetések. Az az egy biztos: a legbüszkébben híresztelem, hogy én ságváris vagyok! Csodás emlékek: gólyanap, SáRa, ságvárizmus éjszakája, osztálykirándulások és még sorolhatnám, amiknek méltó megkoronázása lesz, ahogy Barok tanár úr vezetésével énekelve vonulunk végig az iskolán. Örök emlékek, amiket soha nem vehetnek el tőlem. Az esetleges névváltoztatás után is mi magunk közt Ságvárinak és ságvárizmusnak fogjuk hívni az iskolát és ezt a lenyűgöző életérzést, úgyhogy kár azért a sok papírmunkáért. SÁGVÁRIS szív, SÁGVÁRIS lélek, SÁGVÁRIS leszek, amíg csak élek!

Tombácz Ágnes