Édesapja szeme volt Lele József

[namelink name="Lele József"] 1963. április 9-én született. Tápéra járt általános iskolába, majd a Radnóti Miklós gimnáziumban folytatta tanulmányait, végül a József Attila Tudományegyetem hallgatója volt. Ma az üzleti szférában dolgozik, ő ápolja édesapja hagyatékát, a néprajzi gyűjteményt. Szabadidejében szívesen olvas, kedveli az orosz irodalmat, például Szvetlana Alekszijevicset, a szegedi Szilasi László műveit is szívesen forgatja. Ha zenéről van szó, kedveli Charlie-t és Gerendás Pétert, illetve James Bluntot és Mark Knopflert.

– Mit gondol, mi az, ami 50 év után is érdekessé teszi a néprajzi gyűjteményt?

– Édesapám olyan adatközlőkkel beszélt, akik nagy emlékezetűek voltak, és már nincsenek köztünk. Minden tárgynak tudta a történetét, és ezeket dokumentálta is. Tudta, hol találhatunk olyan eszközöket – például egy padláson vagy egy kukoricagóré alatt –, amiket már az akkori emberek nem használtak. Az én hozzáadott értékem egyelőre annyi, hogy fenntartom a gyűjteményt, és tárlatot vezetek.

Apja tanár akart lenni, ő pedig az lett

– Édesapja autodidakta néprajzkutató volt?

– Igen. Eredetileg hentes és mészáros volt. Ebben nem követtem, hiszen a tanári pályát választottam, de az ő vágya is az volt, hogy tanár legyen. Ezalatt nem azt értem, hogy mivel ő tanár akart lenni, én lettem az. Benne volt egy veleszületett tanári véna. Amikor már néprajzosként dolgozott, rengeteg előadást tartott. Járt óvodásokhoz és általános iskolásokhoz, de az egyetemen is volt vendégelőadó. A szó legteljesebb értelmében tanító volt. Volt egy rovata a körzeti televízióban, ahol Gellérfy László kérdezgette, és mindig tanár úrnak szólította. Papíron nem volt tanár, de én úgy hiszem, hogy mégis az volt.

– Ön most is tanít?

– Tanítottam középiskolában, majd egyetemen. 1996-ban jöttem el a pályáról, most pedig az üzleti szférában dolgozom. Magyar–történelem szakon végeztem, majd történész lettem, amikor még Kristó Gyula tanár úr volt

a tanszékvezetőnk. Nagyszerű időszaka volt az életemnek. Apám nagyon büszke volt erre, hiszen neki is voltak ilyen álmai. Törést jelentett neki, amikor eljöttem a pályáról. Úgy gondolta, annál nem lehet többet kívánni, mint hogy az ember tanítson. De becsületére legyen mondva, nagyon elegánsan fogadta.

Turisták táncoltak a ház előtt

– Mire emlékszik legszívesebben az apjával kapcsolatban?

– Az egyik a humora. Ő egy olyan típusú ember volt, aki mindig jótékony hatással volt a hangulatra. Nagyjából 10 évig rengetegen látogatták a gyűjteményt, a bolt előtti parkolót elfoglalták a turistabuszok. Apu úgy tudott mesélni, hogy nemcsak a mondandójának a tartalmát tudták lefordítani, hanem a hangulatát is. Fél óra után már népdalokat énekelt. Amikor pedig kimentek az utcára, apám kipróbáltatta a brazil és japán turistákkal is a dél-alföldi táncokat. Körbeálltak az utcán, megfogták egymás kezét, és táncoltak. Ilyen tárlatvezetést nem csinált senki más. Amikor a Móra Ferenc Múzeumban dolgozott, ott is ő volt az ügyeletes mókamester. Az ünnepségeken harmonikázott, zongorázott, énekelt. Ezért mikor elbúcsúztatták, kapott egy vázát, amire azt gravíroztatták, hogy az utolsó tápai furfangosnak. Azt nem tudom, hogy ő volt-e az utolsó, de az biztos, hogy az egyik.

A fiú a szem, az anya a gondnok

– Ön is járta a házakat az édesapjával újabb darabok után kutatva. Milyen volt ezt gyerekként megélni?

– Van egy kép, ahol Bence Pali bácsival állok az egyik ház előtt, ott 7-8 éves lehettem, nagyjából ekkor vitt először magával. A felfedezés öröme volt a legelképesztőbb. Amikor felmásztam a padlásra, és csak sejtettem, hogy ott lehet valami, majd meg is találtam, az valami csodálatos volt. Egy idő után nemcsak azt tudtam, hogy hol lehet például a sarló, hanem olyat is találtam, aminek nem tudtam a nevét. Amikor levittem a padlásról, apám elmagyarázta, hogy mi az.

Bálint Sándor édesapjára is erőteljes hatást gyakorolt. Tőle származik a gyűjtés ötlete.

– Volt ebben szerepe annak, hogy az édesapjának gyenge volt a látása?

– Igen. Nemcsak azért vitt magával, hogy tanítson, én voltam a szeme. Születésétől kezdve farkasvaksága és csőlátása volt, sem a szürkületben, sem a rosszul világított padlásokon nem látott. Zseniálisan épített arra, hogy én egy sasszemű gyerek voltam. Élveztem, hogy segíthetek neki. Sokszor mondta: felküldöm a szememet a padlásra.

– Ön is bevonja a gyűjtemény kezelésébe a gyermekeit?

– A lányaim akkor voltak kicsik, amikor apu már nem a gyűjtemény tárgyi anyagával foglalkozott, hanem a feldolgozásával. Az utolsó 15-20 évben nagyon sok  cikket, tanulmányt, könyvet írt. Ahogy a látása romlott, a család egyre több tagja vett részt ebben, így a lányaim is. Mi gépeltük

a szövegeit.

A befőttek helyére került a gyűjtemény

– Az édesanyja hogy fogadta a gyűjtési szenvedélyt a kezdetekkor, azaz a hetvenes években?

– Nem tudom, hogy az első tárgy megszerzésekor már a gyűjtemény lebegett-e apám szeme előtt, de nem tartom kizártnak, hiszen nagy álmodó volt. Másokhoz hasonlóan anyám sem értette, miért kell pakolnia a pici kamrájából azért, hogy apám néhány korsót tegyen a helyére. De azon túl, hogy megszokta, nagyon nagy érdeme van abban, hogy ez a gyűjtemény úgy néz ki, ahogy ma látható. Apu betegségéből kifolyólag szükség volt a segítségre a takarításnál, leltározásnál. Ilyen értelemben a gyűjtemény gondnoka mindig édesanyám volt, és most is az.

Lele József szeretné egyben tartani a páratlan emlékanyagot.

– A tárlatvezetés titkaiba már gyerekként beavatta?

– Mivel ő volt a tulajdonos, édesanyám a gondnok és én a segéd, ebbe is beletanultam. Ha mindketten itthon voltunk, és jött egy csoport, gyakran mondta, hogy mutassam be én a tárlatot. Mivel kamaszodtam, az első reakcióm az volt, hogy nem. Úgy éltem meg, hogy ez egy vizsga, pedig soha nem szólt volna közbe. Néha azt az alkut kötöttük, hogy megtartom a tárlatvezetést, de akkor ő menjen ki. Ami kicsit nonszensz volt, hogy pont az nincs ott, aki miatt jött a csoport. Ezek életem nagy pillanatai voltak. Számtalanszor hallgattam őt, ebből táplálkoztam.

Korsó és szentelt gyertyapár

– Önnek mi a kedvenc darabja a gyűjteményből?

– Amikor gyerek voltam, a cserépedényeket szerettem. A csöcsös korsó volt az egyik kedvencem, hiszen apám nagy lelkesedéssel sorolta ennek a tárgynak a tizenvalahány nevét. De a legnagyobb öröm mégis az volt, ha egy teljesen ép darabot találtunk. A felnőttkori kedvencem pedig egy szentelt gyertyapár, ami a házaspárok összetartozását jelenti. Össze voltak kötve, és ha a pár egyik tagja meghalt, az ő gyertyáját vele temették.

– Mi a terve most a gyűjteménnyel?

– A gyűjtemény most 6500 darabból áll. Ennek része egy pótolhatatlan fénykép-, dia- és hanganyag, amiket még egyszer már nem lehet felvenni. Ezekből be lehet rendezni egy olyan múzeumot, ahol mindenféle audiovizuális technikával mutatjuk be ezeket az emlékeket. Jó néhány olyan tárgy is van raktáron, ami egy tájház gazdasági udvarára való, nem egy belső térbe. Egy komplett tájháznyi anyag van itt, ennek a létrehozása pedig összetett feladat. Apám álma az volt, hogy Tápén maradjon, de az ópusztaszeri emlékparkhoz is kötődött. Szeretném úgy megoldani, hogy ez az érték együtt maradjon, és megmaradjon a kötődése Tápéhoz.