El Camino volt a hegyi betonozás a szegedi nyugdíjasoknak

– Álmaim teljesültek, nyugodtabban élek a következő 18 évben – nevetett a 82 esztendős, szegedi Tóth Imre, amikor kárpátaljai túránk végén megkérdeztük, mit érez. A nyugdíjas földtanoktató vezette expedíció emberfeletti teljesítményét legutóbb nyolc éve mutattuk be (2009. augusztus 24.: Felfedezték a Tisza forrásvidékét).

Vissza a Tisza-forráshoz

A geológus akkoriban ásta elő tanítványaival és barátaival – hivatalosan a Geo-Environ Környezetvédő Egyesülettel – a Fekete-Tisza forrását mérhetetlen erőfeszítések árán. 120 éve magyar tudósok már térképre tették Kőrösmező falu közelében, ám az idővel feledésbe merült és romjába dőlt.

A Fekete- és a Fehér-Tisza találkozása Rahónál. Fotó: Dombai Tünde

Tóth Imréék sziklafallal építették ki a víznyerőhelyet, hogy a Rahói járási nemzeti park turistái használhassák. Magyar–ukrán nyelvű márványtáblájuknak azonban egy évre rá nyoma veszett. Azóta a tanár úr megszállottan tervezte, hogy visszatér, és új emléket állít. Idén végre támogatást kapott hozzá a Rákóczi Szövetség pályázatán, és lehetősége nyílt, hogy barátai mellett egy hétre csoportot is vigyen magával. Ráadásul a régi tábla is megkerült, így elindulhatott az expedíció.

Csatlakozott a szegedi Senior Center küldöttsége, vagyis a „Legyél a Barátom!" Klub, a Szenior Fitness Egyesület, a Szegedi Bajtársi Klub, a pénzügyőr klub és a bordányi Nefelejcs Klub vezetői, végül mi.

Úttalan úton

A csapat előre nem is tudta pontosan, mire vállalkozik. Talán akkor nem vágtak volna bele ekkora kalandba. Annál felemelőbb volt látni, amint a fizika törvényeit meghazudtolva legyőzik a hegyet a Keleti-Kárpátok legcsapadékosabb vidékén.

Ezzel együtt a szépkorúaknak sikerült erőt venniük önmaguk gyengeségein is. Akadt pedig köztük gerincműtött, agyi infarktusból gyógyult és mozgásában korlátozott is. Ám Imre bácsi – ahogy a nyugdíjasok a vezetőjüket szólították – a maga 153 centiméterével olyan eltökélt motorja tudott lenni a túrának, hogy azzal minden akadályon túllendítette őket.

Együtt a csapat a forrásnál. A sikeres expedíciót szalonnasütéssel koronázták meg. Fotó: Kovács Krisztián

A kirándulás az elejétől fogva bővelkedett a nehézségekben, és a végén még ott magasodott a hegy. A térkép szerint mindössze 23 kilométer megtételéről volt szó, de mert az úttalan úton a busz nem kapaszkodott fel, egy GAZ–66-os teherautó rázkódott, zötykölődött, csúszkált fel velünk folyómedreken, pallóhidakon, sziklarakásokon és méteres sártengeren keresztül.

Hegyre fel

Egészen addig, amíg talált utat. Két kilométerrel a cél előtt azonban eltűnt a híd, a helyén csupán néhány deszka vezetett át a mély árkon. Így a csapat gyalogszerrel folytatta útját az 1550 méteres magasságban csörgedező forráshoz. Nem volt elég a csapat előtt meredeken emelkedő hegyoldal. Málhájukban még magukkal kellett cipelniük a majdnem harminckilós táblát, valamint a rögzítéséhez szükséges fél mázsa cementet, sok kiló ragasztót, vödröt és szerszámokat.

Többórás menetelés várt rájuk. Kapaszkodtak a fákban, gyökerekben, fogták egymás kezét, és végül – szívbemarkoló pillanatok részesei lehettünk – mindnyájan felértek a forráshoz. Páran fáradt megnyugvással úgy fogalmaztak hűs Tisza-vízzel a tenyerükben, hogy ez volt számukra El Camino zarándokútja. Az akciót még csak ezután koronázta meg a tábla visszahelyezése.

A férfiak sziklákat hordtak hozzá, alapot betonoztak neki, felragasztották, és a környékét is kikövezték. Föntebb, a forrás vízgyűjtőjét és a hegygerincre vezető út korlátját is rendbe tették. Közös sikerüket szalonnasütéssel, pálinkával és sörrel ünnepelték meg.