Én vagyok itt a Pista bácsi

Ha van valaki, akit mindenki ismer Kisteleken, az a város első díszpolgára. Molnár Istvánnak nem is véletlenül adományozták ezt a címet. Kerek hatvan évet töltött a pedagógusi pályán, több ezer gyerek került ki a kezei közül. Még mindig tisztelettel köszönnek neki – többen már ősz fejjel.

– Én vagyok itt a Pista bácsi – mutatkozott be mosolyogva a 90 éves pedagógus, aki a tanár úr megszólítást sosem szerette. – Mindenkinek azt mondom, hogy maradjak nektek a tanító bácsitok vagy Pista bácsi. Így érzem itthon magam.

Kistelek emblematikus polgárának már az ősei is idevalósiak voltak. Egyszerű munkáscsaládból származik, és bár többféle kézművesszakma is vonzotta, jó feje miatt szülei és tanárai is a továbbtanulásra buzdították. Hat diplomát szerzett, mind közül a legbüszkébb arra, hogy tanító lett. Sokat is tett érte: mivel a család anyagilag nem engedhette meg magának, hogy a kiskunfélegyházi iskolában bentlakásos legyen, vonattal ingázott naponta.

Molnár István 90 évesen is szívesen tanítana.
Fotó: Frank Yvette

Halott feleségével beszéli meg gondjait

Pista bácsi 90 éves korát meghazudtoló szellemi és fizikai állapotban van. Amikor csak teheti, eljár úszni, naponta gimnasztikázik, kerékpárjával pedig mindennap több kilométert teker. Így jár ki a temetőbe is feleségéhez, akivel a mai napig mindent megbeszél. – Nem ismerem el, hogy az ember csak biológiai lény, hiszek a szellemvilágban. Mindig segítséget kérek a mamától, ha valamiben bizonytalan vagyok, és úgy is rendeződik végül minden, ahogy kell.

– A háború után nem volt vonat. Akkor egy ideig biciklivel jártam át, de aztán felajánlottak némi kedvezményt a bentlakásra. Az állam így segített, hogy jó tanító bácsi lehessek – mesélte. Friss diplomásként azonban csak Erdélyben tudott volna elhelyezkedni, helyette így elvállalta a kántori állást – mert Kistelekre hívták vissza. Kilenc évig töltötte be ezt a posztot, utána kapott állást az iskolában.

– Következetes voltam – jellemezte tanítói stílusát Pista bácsi. – Lehet, hogy időnként meghúztam a gyerekek fülét, esetleg elcsattant egy-egy nyakleves, mégis mindannyian tisztelettel köszönnek nekem, ha találkozunk. Nekem mindig fontos volt, hogy együtt legyek a gyerekekkel: a tanári asztalnál is csak addig ültem, amíg beírtam a hiányzókat. Közöttük mászkáltam, ami nagyon jó eszköz volt a fegyelem megtartására is. Sose vártam viszont el tőlük, hogy karba tett kézzel üljenek – egy felnőtt sem lenne képes a mozdulatlanságra hosszú ideig.

Bár a pedagógusból idővel szakfelügyelő lett, a tanításról nem volt hajlandó lemondani. Nyugdíjazása után, már igazgatóhelyettesként is hiányoztak neki a gyerekek, ezért elvégezte a könyvtár szakot, hogy betölthesse a könyvtáros félállást. Kilenc éve hagyta ott végleg a pályát, de azt mondja, tanítóként most is szívesen dolgozna. – Sok függ azokon, akik megtanítják a gyerekeknek a betűket és a számokat, vagyis elindítják őket az életben. Elsős osztályt ma is vállalnék, de csak azzal a módszerrel, ahogy azt annak idején a tanítóképzőben elsajátítottam. A fonomimikai módszerrel a kicsik karácsonyra már tudtak írni-olvasni. Manapság már szinte két év is kevés ehhez.