Minden napját a zongoránál kezdi Presser Gábor

– Januári, budapesti koncertjének honlapján összegyűjtötték minden olyan dalát, amely megjelent valamilyen hanghordozón. 492-t számoltam. Ez még szilvás gombócból is sok, nem?
– Nagyon soknak tűnik, de ha elosztom 40 évre, az évi 12 dal, nagyjából egy lemez. Ennél persze jóval többet írtam.

– Mikor hallhatjuk az ötszázadikat?
– Belátható időn belül. A múlt hét közepén két napon át szinte el sem szakadtam a hangszertől, és csomó olyasmit rögzítettem, amiből egyszer még lehet dal. Nincsen semmilyen kötelezettségem, határidőm, csak úgy örömködésből üldögélek a hangszernél. Ez a legjobb dolog. Szinte minden napomat ott kezdem. Abból mindig történhet valami.

– Ettől ébred fel?
– Igen, ad az embernek valamiféle töltést. Nem bírom a semmittevést, szoktak lenni lelkiismereti problémáim, ha túl sokáig lazítok. Pedig szeretek csavarogni, de mindig újra és újra ki kell érdemelni az elismerést, ha mástól nem, saját magamtól.

– Nem bírom a semmittevést, szoktak lenni lelkiismereti problémáim, ha túl sokáig lazítok.
Fotó: Miskolczi Róbert
– Azért a közönség sem fukarkodott vele a szegedi koncerten. Hogyan áll össze egy ilyen este repertoárja?
– Sokkal több dallal készültem, a koncert előtt egy órával döntöttem el, milyen lesz a műsor. Szeretem cserélgetni a dalokat, azt hiszem, úgy működök jól, ha nem ismétlem magam. Így nem válik rutinná, nem érzem, hogy túlságosan sok dalt elhanyagolok. Van 5-6 dal, ami szerintem nem kihagyható. Szeretek a Bolond világgal kezdeni, az egy jó felütés. Az elején játszom a Képzelt riportból, a végén jönnek a Padlás-dalok.

Celeb lett

A 61 éves, Erkel Ferenc- és Kossuth-díjas zeneszerző, az Omega és a Locomotiv GT egykori tagja közönségének elárulta, mikor tudatosult benne, hogy celeb lett. – Behívtak egy Activity-adásba. Nem nézek tévét, még sosem hallottam erről a műsorról. A felvétel előtt a stúdióban összefutottam Szulák Andival, kérdeztem, ki lesz a párja. Később tudtam meg, hogy ő a műsorvezető – mesélte Presser.

– Közben a közönség is dalra fakadhat.
– Nem provokálom a közönséget, hagyom: maguktól énekeljenek. Nem parancsolok rájuk, nem mutatom, hogy most tapsoljanak. Mindenki csinálja azt, amit gondol. Ez egyfajta játék.

– Mindenki másképp csinálja... Az egyik barátom csengőhangja a Malév-szignál. Az ön telefonja hogyan csörög?
– Sima csengéssel. Nincs benne zene, nem igénylem.

– Mi volt eddig a legkülönlegesebb zaj, ami megihlette?
– Az Amadinda komolyzenei együttes meghívott ázsiai koncertkörútjára. Az első állomás Bangkok volt. Befizettünk egy igazi, gagyi turistaútra, elvittek minket elefántokat nézni, eljutottunk a piacra. Egy nagyon szép thai nő szövőszéken dolgozott, talán szőnyeget csinált. Ahogy hajtotta a széket, az kattogott, adott egy alapritmust. Odamentünk, és „beszálltunk", szájjal, tapssal, füttyel. Minden lehet zene.

– Ez a baja a magyar dalnak is: elnyomják a külföldiek, kevés helyet kapnak a rádióban. A magyar dal napja egyik ötletgazdájaként hogyan éli meg ezt?
– Rengeteg tehetséges ember él itt, de inkább bántjuk és harapdáljuk egymást, mint hogy elismerjük egy ember tehetségét. Nem vagyunk kíváncsiak a másikra. A rádiók elhanyagolják a hazai dalokat. Ez önmagunk alábecsülése. Totál beteg dolog.