Történetek

2009.09.11. 23:28

Szív Ernő: Az ember bemegy a bankba

"Tegnap betértem a bankomba, és persze azt gondoltam, milyen jó lesz. "

Tegnap betértem a bankomba, és persze azt gondoltam, milyen jó lesz. És tényleg jó is lett. Megjött a várva várt pénzem, ó, hogy ez milyen kedves érzés mindig! Betipeg az ember az ügyosztályra, és várja a pénzt! Ott didereg a nem túlzottan dagadt, de nekem oly fontos köteg a számlaszám ölében, és amikor megpillant a bankos kisasszony monitoráról, nyomban kiáltozni kezd.

Ernő!, Ernő!, Ernő, itt vagyok, költs el, vegyél rajtam virágot, rohadt sajtot, rukkola salátát, világot, nőt, férfit, országot, kurva nagy csatahajót! Vegyél egy Istent, Ernő, a Töttösy Zénó is azt vett a múltkor három hülye tárca árából, igaz, a használt piacon!

Jól van, erősen örülök én is, de nem árt higgadtnak lenni. Így hát szelíden szólok vissza, egyfelől biztatom, másfelől visszafogom. Figyelj, Kicsi Pénz, te igazán nem tudod, hogy Jóistent csak használt piacon lehet venni? Egy új, még nem használt Istennel mindig baj van! Mert az új Isten…

Nem tudom, nem tudom, szipogja a Kicsi Pénz. Na figyelj, a használt Isten türelmesebb, kékebb, megeszi a főzeléket is, és… mindegy, mindegy, mert most nem az a téma, hogy Istent milyen állapotban és hol kell venni, ezt majd legközelebb elmesélem. Most az a téma, hogy megjöttél te, a Kicsi Pénz. Örülsz?, kérdezte erre ő halkan, boldogan.

Hogyne örülnék, Kicsi Pénz! Na, ez van, ilyen finomságok tenyésznek az ég alatt, pazar! Bizony csodás érzés, amikor megjön a Kicsi Pénz. Az történt tehát, hogy csíptem ebből a fennálló, érinthető, megmozdítható összegből valamicskét, vagyis szépen, iskolásan kitöltöttem a csekket, számkerekítés, betűkiírás, szignálás, és aztán a dátum lekaristolása.
És akkor csönd lett.

De olyan félelmetes, szomorú csönd áradt szét, hogy imbolyogni kezdtem. Néztem, mit írtam le. Jaj, hiszen csak a dátumot róttam a vonal fölé! Úgy facsarodott el, olyan sápadt lett a szívem, mintha hipólében áztatta volna egy gonosz, nagyon gonosz tanárnő, aki azért gonosz, mert csak a jót tanítja.

A dátum, a dátum! Hiszen csak azt írtam le, hogy 2009. szeptember 7-e. Baj van?, kérdezte a bankos kisasszony. Baj van?, kérdezte a Kicsi Pénz. Baj van?, kérdezte a világ. Igen, baj van, bólintottam a nagy, hideg homlokommal. Nem elég? De elég, suttogtam. Hát akkor?! Az a baj, hogy két vinyettás bőröndömmel, virágos kézipoggyásszal, barnára sült combjaimmal délnek utaztam?, hajolt be a bankablakon a nyár.

Az a baj, hogy megjöttem?, tolakodott helyébe máris az ősz. Nem ez a baj, nem ez a baj! Hanem akkor micsoda? Az idő. Az idő?!

Átutalással, fizetéssel, jóváhagyással, sztornózással, kamatoztatással késett volna el, Ernő?!, csapta össze kezeit a bankos kisasszony. Olyan piros volt a szája, mint az érett cseresznye. És olyan szőke volt a haja, mint egy darázs potroha, és a körme, jaj, ez volt a legjobb, kicsi volt, mert biztosan rágta. Szelíd, kicsi körmök is tudnak fényleni.

Leültem az ügyfélasztalkához, és vártam Gábor főnököt, aki kántor az újpesti hitközségben, hogy esetleg, valami csoda folytán lehoz az emeleti szobából egy frissen csapolt sört. De Gábor nem hozott ilyesmit.

Fogalmam sincsen, hogyan mondtam el. De elmondtam. Lehet, hogy nem az egészet mondtam el, nem számoltam be minden árnyalatról, minden kis kósza színről és szakadásról, mégis elmondtam az egészet, amiből meg lehetett érteni a tragédiát. Mert tragédiáról kellett beszélnem, ehhez nem férhetett kétség.

És én ezt mondtam el nekik, az ősznek, a nyárnak, a Kicsi Pénznek, a használt Istennek, Gábornak, a hiányzó sörnek, a bankos kisasszony pici, fényes körmeinek. Tulajdonképpen csak annyit mondtam, hogy eltelt. Eltelt, és hogy ez tragédia. Ők meg hallgattak. Nem vigasztaltak, nem bátorítottak. Nem az ő dolguk.

Ezekkel a dolgokkal nem lehet mit kezdeni.

Akkor már kint álltam a bank előtt. Fúrtak, faragtak, intézkedtek a polgártársak. Én meg úgy hunyorogtam, mint ő, az a gyermek negyvenvalahány évvel ezelőtt. Milyen jó lenne békákat dobálni, gazzal kardozni, a képzelet fehér glaszékesztyűjével simogatni a kétezres esztendő nagy, elképzelhetetlen arcát. Talán úgy hunyorogtam, mint Clint Eastwood. És aztán arra gondoltam, hogy jó, akkor most veszek egy kurva nagy csatahajót. És harcolok. És védekezek. Jóllehet már régen, régen nem tudom, hol van, van-e egyáltalán tenger.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a delmagyar.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a delmagyar.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!