Kiállítás nyílt a hímzőszakkör alkotásaiból Ruzsán

Azért is szeretek Ásotthalomra, a Bedő Albert erdészeti szakiskolába járni, mert olyan új kifejezéseket tanulhatok, mint a faanyag közelítése vagy a profilbahozó láncélezés mélységhatároló segítségével. De most végre három lelkes ruzsai hímzőszakkörös (Pappné Tímár Teréz, Takács Ilona és Dóczi Antalné) segítségével azt is megtanultam, hogy mi az az azsúrozás, suprikálás és a boszorkányöltés. 

A ruzsai művelődési ház szobájának egyik oldalán a friss alkotások, a másikon a helyiektől összegyűjtött hímzések láthatók. A szakkör a Nemzeti Művelődési Intézet támogatásával valósult meg. Korábban mindannyian foglalkoztak hímzéssel, de sokan tanultak új dolgokat. A tanfolyam egyik célja az volt, hogy megmutassák, a hagyományos motívumokat hogy lehet mai használati tárgyakon alkalmazni. 

Pappné Tímár Teréz azt mondta, iskolás kora óta foglalkozik ezzel, akkor hímzőszakkörbe is járt, és több tájegység hímzésével megismerkedett. A kiállítás április 23-ig tekinthető meg. 

Régi és új találkozása

A hímzés olyan díszítő eljárás, amely valamilyen alapanyagot tűbe fűzött fonállal varrással készített mintával ékesít. A varrás során az anyagot oda-vissza át kell szúrni, és az így vezetett fonal adja a mintát az alapanyag felületén. A szálak és a hímzés szélének eldolgozása a munkadarab hátoldalán történik. Napjainkban újra erőre kapott a hímzés. 

A 20. században a jellemzően dísztárgyakat borító hímzett motívumok a párnákról, falvédőkről és terítőkről átkerültek napjaink használati tárgyaira. Nagymamáink még díszítettek vele, mi már hordjuk őket. Egyre divatosabbak az egyszerű háttéren önmagában megjelenő motívumok. A pólón vagy tornacipőn megjelenő hímzés díszít, és felvállalásával önazonosságot ad. 

A hímzés mint jel visszakapta értelmét és értékét. A jelen korban újra a kommunikáció eszköze lett, de ma már nem tájegységekre vonatkozó azonosságot, hanem tágabb, nemzeti és generációs összetartozást jelöl.