A vásárhelyi festészet Pygmalion-sztorija

2020.07.08. 17:30

Kovács Mári cselédlányból lett a galériák keresett művésze

Tornyai János festményei mellett ott vannak „a Mári cseléd képei is” – írta a Délmagyarország 1911 decemberében a vásárhelyi festő budapesti kiállításáról. „Mári cselédnek”, a galériák keresett művészének a története következik.

Munkatársunktól

Mári nem egy öntörvényű festőnő művészneve, hanem így hívták a hódmezővásárhelyi Kovács Máriát (1883–1977), amikor 1904-ben cselédlánynak szegődött Tornyai János fes­­tőművészhez. A „nehéz ter­mészetű” Tornyai talán pár hó­­nap után elküldte volna, ahogyan cselédlányelődeit is, ha egy nap nem figyel fel arra, hogy valaki fest az ecseteivel. Az esetből hamarosan a magyar festészet Pygmalion-­sztorija bontakozott ki. Tornyai tanítani kezdte a lányt, Mári őstehetsége lenyűgözte, és hatott is művészetére. A cse­­lédlányból modell, szerető, művésztárs vált, 1910-ben „Má­­ri kiállítása” címmel saját tárlatot rendezett neki Hódmezővásárhelyen, majd 1911-ben Budapesten, a Művészetek Házában.

No, csak fössél Mári tovább!

Kovács Mári egy vásárhelyi kőműves 14 gyermekes családjába született hatodikként. A Tiszatájnak 1969-ben beszélt gyermekkoráról: — Nagyon szeretem ezt a várost, itt születtem a Csúcsban. A gyermekkori emlékek a Rákóczi, Nádor és Csík utcához kötnek. Gyetvai Karolina elé jártam iskolába, a Wlassich utcába. Apám gyékényt kötött, s mi, gyerekek segítettünk neki. Tizennégyen voltunk testvérek, így hamar abbamaradt az iskola, elállítottak libapásztornak. Aztán tehénpásztor lettem.

Tornyai János 1904 körül már a sokadik cselédlányt küldte el, amikor Kovácsék egy vasalónő ismerőse beajánlotta Márit. 90 éves korában így emlékezett a Csongrád Me­­gyei Hírlap újságírójának: – Hu­­szonegy éves vótam, amikor a Tornyai mögfogadott főzni, mosni, takarítani. Jártak hozzá sok művész urak, hajnalig be­szélgettek mindig arról, mi a szép kép. Aztán egy napon nem volt otthon a Tornyai úr. Ecset, festék ott volt kéznél, engöm mög nagyon piszkált, milyen is az a festés. Mög a szívem is fájt az otthoni udvarunk után, ahol először beszéltem a Tornyai úrral. Mire hazavetődött, ott volt a kép. Azt mondta: – No, csak fössél Mári tovább, ha kedved lelöd benne!”

Az őszi tárlat nagydíjasa

Aki művészhez szegődik, mögkínlódik érte – mondogatta Mári időskorában, mivelhogy így is történt. Tornyaival 1918-ig éltek együtt a művész mártélyi házában, ám 1918-ban megjelent Mártélyon Tornyai új, fiatal pesti modellje, Mári pedig elköltözött onnan. Fülöp Erzsébet festőművész, Kovács Mári monográfiaszerzője írja, hogy Mári ekkor ideg-összeroppanással kórházba került. „Endre Béla és Koszta József festőművészek vették magukhoz lábadozása idejére. Az 1920-­­as évek végére sorsa újból visszazuhant a cselédek mindennapjaiba. Képeiért gyakran kapott élelmet cserébe mű­­vészetkedvelő ismerőseitől. Amint egy kis pénzhez jutott, azon festéket, ecsetet vásárolt, és – ahogy Tornyai mellett megtanulta – kiült a szabad ég alá festeni.”

 

A vásárhelyi Dohány ut­cában meghúzódó Márit 1946-tól a vásárhelyi Tornyai-­múzeum támogatta, majd 1960-tól a Művészeti Alaptól kis nyugdíjacskát jártak ki neki. Régi barátja, Kiss Lajos néprajzkutató, múzeumigazgató 1960-ban kiállítást rendezett képeiből Hódmezővásárhelyen, s ezután Mári rendszeresen részt vett a dél-alföldi tárlatokon. 1968-ban pedig neki ítélték a Vásárhelyi Őszi Tárlat nagydíját, a Tornyai-plakettet. Az átadáson készültek Enyedi Zoltán fotói a 85 éves Máriról, aki fe­­ketében, álla alatt megkötött kendőjével felejthetetlen látvány maradt.

A magyar Cézanne

Ami művészetét illeti, finom vonású tájképein naiv impresszionizmus bujkált, talán érthető, hogy Tornyai a magyar Cézanne-nak nevezte. Ahogy idősödött, témái lassan a kis parasztház körüli látványra, a konyha ablakára, a virágzó almafára, szobácskájára szűkült, de mindvégig derűs ma­­radt. Mednyánszky László fes­­tőművész írta róla egykor:

– Ha még egyszer a Mária tiszta gyermeklelkével tudnám látni a természetet! Jurányi Anna új­ságíró a Csongrád Megyei Hírlapban így látta a 90 éves Márit Dohány utcai otthonában, egy elhanyagolt, megrongálódott parasztházban: „Ahogy a földes szobában a rozzant vas­ágyon üldögél megöregedetten, fáradtan, nehéz róla elképzelni, hogy egykor múzsa volt.”

Címkék#anno#dm110