Hendrik Groen: Amíg élünk

Újabb napló a 85 éves holland nyugdíjastól

 

A 85 éves Hendrik Groen immár második naplóját “adja közzé” ezzel a könyvvel. Az első rész kifejezetten szórakoztató volt, formabontó témája miatt pedig érdekes és maradandó élményt is jelentett. Elvégre nem gyakori, hogy egy nyugdíjas szemszögéből látjuk az életet, ráadásul mindezt kellő humorral és öniróniával fűszerezve. Nagy örömmel vettem tehát kézbe az újabb könyvet, mely gyakorlatilag ugyanott folytatja a holland idősotthon történetét, ahol az abbamaradt – függetlenül attól, hogy egy év kimaradt az események sorából. Ezzel azonban az olvasó nem veszít semmit, hiszen gyakorlatilag tényleg nincsenek jelentős események egy ilyen világban. Éppen ezért pedig az első száz oldal után elkezdtem azon gondolkodni: tulajdonképpen mivel is tart fogva a könyv. Hiszen tényleg nem történik benne semmi.

Van abban valami elkeserítő, ha belegondol az ember: 85 évesen, egy idősotthonban élve az élet nem szól másról, mint a vegetálásról – még akkor is, ha mindez egy nagy közösségben történik. És ha valakinek ilyen az élete, a legkisebb változás is hatalmasnak tűnik. Éppen ezért a nyugdíjasok hetekig képesek például azon “pörögni”, hogy minden nap találnak egy elhagyott gyümölcsöt az épületben. Igen, tényleg egy-egy alma vagy banán felbukkanása az, ami sokáig a történet gerincét alkotja- illetve a naplóbejegyzésekét. Igazi bűnügyi nyomozás kerekedik az öregek között az üggyel kapcsolatban, amelyről végül kiderül, hogy egy lakó performansza volt. De hasonlóan nagy eseménynek számít, amikor egy új lakó érkezik és ő zenélni kezd szobájában, amivel zavarja a szomszédait, illetve az a vita is, hogy vajon jó-e, hogy az előírások szerint nyitva kell hagyni a szobák ajtajait.

Ebben a világban működik az előző könyvből már megismert ÖDNH Klub (Öreg, De még Nem Halott), melynek tagjai más izgalmakra is vágynak, mint arra, hogy azon elmélkedjenek: vajon egy tűzesetben hányan halnának meg pusztán amiatt, hogy nehézkes mozgásuk miatt képtelenek időben kiérni az épületből. Ők továbbra is étteremlátogatásokat szerveznek és próbálnak úgy élni, hogy ne is jusson eszükbe: ők már nem teljes értékű polgárai a társadalomnak. Még a panaszmentes asztal intézményét is bevezetik, hiszen egy idősotthonban mást sem hallani, mint hogy kinek mije fáj és milyen kórságok gyötrik. Ők viszont ezen is szeretnének változtatni – és mint kiderül, ez nem csak rájuk, de az egész otthonra jó hatással van.

A társaság optimizmusát aztán egy idő után beárnyékolja, hogy egyik tagjuk halálos beteg. Ezt Hendrik, a legjobb barát mindenkinél hamarabb tudja, de a haldokló kérésére sokáig titokban tarja és próbál úgy tenni, mintha mi sem történt volna. A dolgot azonban egy idő után már nem lehet titkolni, az idős férfi utolsó hónapjait pedig ezek után mindannyian igyekeznek boldoggá tenni. Szép része ez a könyvnek, hiszen kiderül belőle: akkor is nehéz feldolgozni egy ilyen veszteséget, ha az érintettek korukból adódóan jól tudják, ez az élet rendje.

A regény magját továbbra is az az önirónia adja, amelyen az öregedést és annak minden hátrányát átszűri az író. Egy amputációról például nem az jut eszébe, hogy mekkora tragédia, hiszen ebben a korban az már szinte az élet szerves része, hanem a kérdés, hogy vajon mit kezdenek a levágott végtagokkal, vajon oroszlánokat lakatnak-e jól velük. Mivel naplóról van szó, természetesen megjelennek benne az aktuális hírek is, melyek az idősotthon lakóinak figyelmét felkeltik. Így megtudhatjuk, hogyan reagálnak a nyugdíjasok a migránshelyzetre, vagy éppen arra, hogy a holland katonaságnak nem telik lőszerre, ezért a gyakorlatokon gyerekekként csak saját hangjukkal imitálják a lövéseket. De szóba kerül az orvvadászok által lelőtt híres afrikai oroszlán, Omar Sharif halála, az Eurovíziós Dalfesztivál és – ahogy ők nevezik – Clinton nagymama is.

Nem állítom, hogy a második rész is akkora hatással volt rám, mint az első, humorból is talán kevesebb jutott már a folytatásba, de még mindig kedves történetnek tartom, melyből kiválóan meg lehet ismerni az idős emberek lelki világát és azt, hogyan élik meg a társadalomból való kirekesztettséget, miközben még mindig gondolkodni képes és élni akaró rétegről van szó.