Nyolcvankét éve hiába várja a Széchenyi téri aranyeső

A beteg Móra Ferenc 1933 decemberében. A Móra Ferenc Múzeum fotógyűjteményéből

Ma 82 éve, 1934. február 8. reggelén, 54 éves korában elhunyt Móra Ferenc. Egy héttel korábban, pénteken még megírta utolsó tárcáját a Délmagyarország vasárnapi számába, de mire az megjelent, benne már nem volt annyi erő, hogy felkeljen. Egyre romló állapotát egész Szeged aggódva figyelte. A Délmagyarországban előbb csak kis hír jelent meg betegségéről, de a másnap reggeli lap már válságos állapotáról írt féltő riportot.

Mai ésszel nehéz felfogni, mennyire ragaszkodtak hozzá a szegediek. A hírre a város utcáin az emberek Móra állapotáról érdeklődtek egymástól, a telefon egyfolytában csörgött a Délmagyarország szerkesztőségében és az író Boldogasszony sugárúti otthonában. Amire azonban ez a beszámoló megjelent, Móra Ferenc csütörtök reggel 7 óra 5 perckor már „elaludt, és megkínzott arcára végleg rásimult a végtelenség békéje". Utolsó eszméletre térésével a mellette zokogó Panka lányához szólt. Kislányom! – ez volt Móra Ferenc utolsó szava.

Nem tudták elhinni, hogy nincs többé

Az író halálhíréről február 8-án, csütörtökön délelőtt fél 10-kor értesült Pálfy József szegedi polgármester-helyettes, aki Somogyi Szilveszter polgármester betegsége miatt (márciusban ő is meghalt azután) a várost vezette. A városháza tornyára felhúzták a fekete lobogót és a torony harangja 10 óráig "zokogta Szeged gyászát". 

A középületekre is sorra húzták fel a gyászlobogót, a könyvesboltok kirakatában pedig művei mellett fekete keretes Móra Ferenc-képek jelentek meg. A szegedi utcákon az emberek könnyes szemmel beszélgettek, idézték emlékét és nem tudták elhinni, hogy Móra Ferenc nincs többé.

A városházán tanács megilletődve mondta ki, hogy Szeged saját halottjának tekinti az írót, akinek testét az általa 1916 óta vezetett kultúrpalota, a mai Móra Ferenc Múzeum kupolacsarnokában ravataloztatják fel. Csütörtökön déltájban üvegezett hintó vitte koporsóját lassan a múzeumba, amely egy napra bezárt. A koporsó körül csütörtök délután csak a közvetlen kollégák álldogáltak némán, könnyes szemmel, a ravatalozás péntekre került.

Móra Ferenc halálhíre a Délmagyarországban 1934. február 9-én

Küzdelmes igazság és kegyes csalás

Móra Ferenc 1933 őszén. A Móra Ferenc Múzeum fotógyűjteményéből.

A Délmagyarország 1934. február 9., pénteki lapszámának vezércikke és első 5 oldala Móra Ferencről szólt. A fájdalmas vezércikkben az újság azt mondta ki, ami kétszeresen is fájdalmas volt: „Móra Ferencet csak Móra Ferenc szavaival lehetne elsiratni, a halott Móra Ferencről csak az élő Móra Ferenc írhatna méltó nekrológot."

A kollégák felidézték, hogy Móra Ferenc 1922-től az utolsó napokig az újság vezércikk- és tárcaírója volt. Szegedre 1902-ben érkezett és az akkori Szegedi Napló szerkesztőségében helyezkedett el. Amikor 1922-ben a Szegedi Naplót kormánylappá alakították, Móra a később Délmagyarországgá alakuló Szeged újságban látta a Napló folytatását. Noha neves író és régész volt, vezércikkeivel végigküzdötte az ellenzéki lap összes csatáját; akkor sem ment el, amikor az újságot betiltották, terjesztési jogát megvonták.

A Délmagyarország megírta Móra betegségének történetét is (itt folytatódik). Előző évben, Karlsbadban lett rosszul: sárgaságot kapott, lefogyott és betegsége nem akart múlni. Nem tért vissza mindjárt Szegedre, nehogy ráijesszen szeretteire. Állapota azonban nem javult, s amikor hazajött, egyenesen a klinikára került. Az orvosok gyanúja rövidesen beigazolódott, 1933 nyarán Budapesten megműtötték, és kiderült, hogy hasnyálmirigy rákja van. Menthetetlen volt. Hónapokat adtak neki. A műtétből felébredve azonban a professzor egy üvegcsében néhány vesekövet nyújtott át neki, azzal a kegyes hazugsággal, hogy ez okozta a sárgaságot. A családnak azonban elmondta az igazat.

Móra boldogan vette át az epeköveket, büszkén mutogatta szanatóriumi látogatóinak. Talán sohasem tudta meg, hogy kegyes csalással félrevezették, ha pedig megtudta — néhány későbbi megjegyzéséből, kijelentéséből, szomorú elrévedezéséből erre is lehet következtetni — csudálatos lelkierővel, önmegtagadással magába zárta a titkot - írta a Délmagyarország.

Egyedül a múzeum kupolája alatt

Másnap, 1934. február 9-én délelőtt 9-kor megnyitották a gyászdrapériás múzeum kapuit és több ezer ember jött Móra Ferenc ravatalához.

Fájdalmasan búcsúzott a város nagy halottjától. A sokezernyi tömeg némán, megilletődve vonult el a fenséges ravatal előtt. Nagy urak és egyszerű népek, drága bundák és foszlott kendők álltak meg egy-egy percre a koszorúrengetegben. Szó nem esett, csak néha törte meg a csendet a visszatarthatatlanul feltörő, fölcsukló zokogás. Fehérhajú, fehérbajuszú szegediek szeméből buggyant ki a könny és hullott a fekete szőnyegekkel borított kövekre, a múzeum köveire, amelyek néma, jeltelen sírással búcsúztatták azt, aki drágakövekké varázsolta őket harminc munkás esztendő csodálatos eredményeivel – írta a Délmagyarország.

A lap beszámolója hosszú hasábon idézte a ravatal melletti koszorúk feliratait. Egyik-másik sok évtizedes barátságról tanúskodott, mint Szalay József nyugalmazott rendőrkapitányé – Drága Ferikémnek - , aki Mórát 1919-ben vidékre menekítette a politikai retorzióktól tartva. Vagy Sz. Szigethy Vilmos főlevéltárosé, aki Móra kollégája volt a Szegedi Naplónál, majd szerzőtársa a Délmagyarországnál, s csak újságírói szignóját írta a koszorú szalagjára: Bob.

Délután ötkor azután bezárták a múzeum kapuját és Móra Ferenc egyedül maradt odabenn.

Móra egyedül maradt a néma palotában és így teljesedett be régi, sokszor elárult vágya: szeretne egyszer ott feküdni egyedül, végtelen csendben a Kultúrpalota üvegkupolája alatt. Most ott fekszik és a derengő üvegkupola szelíden, fájdalmasan borul föléje, mint valami roppant Aranykoporsó födele.

Móra Ferenc legrégibb szegedi barátja

Szombaton, 1934. február 11-én kísérték utolsó útjára. A Délmagyarország aznapi vezércikke ismét róla szólt és Móra vasárnapi tárcája helyén a barát, Szalay József írt emlékezést.

Beszámoló Móra Ferenc temetéséről. Délmagyarország 1934. február 11.

Részlet Móra Ferenc - Legrégibb barátom című tárcájából. Délmagyarország 1926. március 21.

A temetőbe kísérő tömeg ellepte a múzeum kocsifeljáróit, a közeli utcákat és a közúti hidat. Az újság szerint valósággal özönlött a város népe (a temetésről szóló beszámoló itt, itt és itt):

"A tömeg már mindent elborított. Nagyságát nem is lehet fölbecsülni. Mintha Szeged egész népe odatérdelt volna Móra Ferenc koporsója köré, mintha megszűnt volna minden más élet az elárvult városban, hogy itt, a szomorú Kultúrpalota körül sirassa el a nagy halott elröppent életét."

A búcsúbeszédek után a halottas menet elindult a Széchenyi téren át a Belvárosi temető felé. A házak faláról fekete zászlók intettek búcsút, írta a korabeli tudósító (minden bizonnyal Magyar László), és a postapalota előtt a Forsythia bokor, Móra Ferenc első szegedi ismerőse, fájdalmasan nyújtogatta féléje reszkető ágacskáit, apró rügyeiben szunnyadó aranyvirágait.

A postapalota előtti Forsythiáról, vagyis az aranyeső bokorról Móra Ferenc megindító tárcában vallott 1926-ban. Szegedre érkezésének (1902) első napját idézte fel a cikkben: éhesen, ismeretlenül jött a városba, ahol senkit sem ismert, s amint a Szegedi Napló szerkesztősége felé tartott, hogy munkát kérjen, a Széchenyi téren megpillantotta a Forsythia bokrot, az egyetlen lényt, akinek tudta a nevét. Aki nem szegedinek született, hanem egyedül érkezett a városba, egyből megérti ezt a tárcát. 

"Maholnap minden elvirágzik körülöttünk, s megint idegenek leszünk mindketten az új világban. De legalább mi ketten összetartunk, míg vagyunk s elsurranván melletted, minden reggel benyújtom hozzád a kezemet s megsimogatom ringó gallyadat." - írta Móra Ferenc.

Őrizzék emlékét a szegedi aranyesők!