Új életre lehet kelteni a vályogházakat

Reneszánszát éli a vályog a bioépítészetben, a közvélemény egy része mégis a szegénységgel, az elmaradottsággal azonosítja. Júniusban jelent meg Magyarország Hosszú Távú Épületfelújítási Stratégiája, amely szerint a vályogházakat „nem javasolt felújítani, mert az értékük (gyakran az elhelyezkedésükből is adódóan) olyan alacsony, hogy a felújítás piaci értéken nem térül meg”.

Pedig sok országban és földrészen használják máig ezt az építőanyagot, mert könnyen elérhető, egyszerű felhasznál­­ni, és megfelelő karbantartás esetén időtálló. Nálunk hajlamosak az emberek inkább lebontani a megvett telken ál­­ló vályogépületet. Vizesedik, vagy ha még nem, majd fog – mondják ki az ítéletet.

Negyedük eltűnt

A megyében található vályogházakról az építésügyi és az örökségvédelmi hatóság nem vezet külön nyilvántartást – derült ki a Csongrád-Csanád Megyei Kormányhivatalt kérdezve, de azt tudjuk, hogy 600 ezer háztartást tartanak számon jelenleg vályogházakban országszerte. Az 1990-es években még 800 ezer vályogház állt, ezek negyede már eltűnt.

Schulz Péterhez, a megyei épí­­tészkamara elnökéhez fordultunk, hogy megtudjuk az igazságot a vályoggal kapcsolatban. A szakember ajánlotta Mednyánszky Miklós Vályogházak – építés, korszerűsítés, átalakítás című könyvét. Nem árt átlapozni, mielőtt valaki úgy dönt, megválik vályogházától és épít valami korszerűbbet.

Sár és pelyva

Magáról az építőanyagról a Magyar Néprajzi Lexikonban az áll: pelyvás sárból vetővel (vályogvető) készített szárított agyagtégla. A szócikkből kiderül, hogy a szó keleti szláv eredetű, első említése 1693-ból való, de jóval korábban is használták már építőanyagként. Nagyobb arányban a 19. század első felében terjedt el először az Alföldön, majd a Dunántúl északnyugati részén. Fában szegény, kővel nem, vályogvetésre alkalmas földdel viszont rendelkező vidékeken kezdték el így építeni elsősorban a parasztok házait.

Végül – bár ott kő is, fa is van – hegyvidé­keken is elterjedt, feltehetően az olcsósága miatt.

Csak a má­­sodik világháború után szorult háttérbe és vette át a helyét a tégla, kő, beton.

A vályogtégla

A vályogkészítéshez – jegyezték fel – legjobb a szikes agyag. A települések szélein sorakoztak egykor a vályoggödrök, amelyekben az őszi, tavaszi esőzésekkor felfogták a sárkészítéshez szükséges vizet, a mélyebb gödrökben a talajvíz is feltört. Nyáron és szeptember elején vetették a legtöbb vályogot deszkából készült fenekes, fogós ládaféle eszközzel, ezt nevezték vályogvetőnek. Arról is képet kaptunk, hogyan készítették annak idején a vályogtéglákat.

Az ásóval kiásott agyagot összevágták, vízzel alaposan lelocsolták, tulajdonképpen elárasztották. Az így nyert sarat pelyvával, esetleg tö­­rekkel, tört szalmával hintették be. Mednyánszky Miklós könyvében olvastuk, hogy előfordult, hogy a belekeveredett búzaszemek kicsíráztak a még nedves téglákban, amelyek így „kizöldültek”. A meghintett sarat bekapálták, rövid ideig állni hagyták, utána jól megtaposták. Az összedolgozott sár került a vályogvetőbe, az így kapott vályogtégla tetejét vizezett kézzel lesimították. A kész téglákat előbb a földön hagyták szikkadni, egy hét után felállítva vagy oldalukra borítva szikkadtak még egy hetet. Utá­­na gúlába rakva száradtak tovább, majd vályogkazalként, amíg el nem szállították a téglákat egy építkezés helyszínére.

Sokszor csak következő tavasszal használták fel, tető alatt, náddal, kukoricaszárral, kátránypapírral lefedve száradtak tovább. Magán az építkezésen is spórolni tudtak, a vályogfalak felhúzását egykor gyakran a nagyobb család, a faluközösség végezte.

A főellenség

Abból, ahogy a tégla készül, sejteni lehet, hogy a víz va­­lóban nagy ellensége a vá­lyogfalnak. A legnagyobb – ol­­­vastuk a szakirodalomban. Építkezés közben az esőtől a felhúzott falakat nádkévével vagy szalmával fedve védték eleink.

Egyébként nem csak a hagyományos parasztházakat építették vályogból. Az 1960-as évektől épült a vályogházak második típusa. Korszerűbbnek számító elrendezéssel a ma is elterjedt, szabadon álló, kertes övezeti ház formáját követték ezek az épületek. Mednyánszky Miklós könyvében felsorolja az összes hiba­lehetőséget, ami egy ilyen épületnél felmerülhet, és az energetikai korszerűsítésre is kitér, ami nem lehetetlen fel­adat.

A nagy mumust, a vizesedést is el lehet kerülni, ám ehhez tudomásul kell venni, hogy bizonyos anyagokat nem használhatunk fel a korszerűsítés, felújítás során.

Kezdjük a padlóval! Olyan burkolatra van szükség, ami átengedi a talajból felfelé szálló párát. Ha elzárják ennek az útját, akkor abba az irányba indul meg, amerre a legkönnyebben tud távozni, és ezek a földfalak. Gyakori, mutatott rá a szakértő, hogy felújítás után az addig száraz falak nedvesedni, penészesedni kezdenek az alsó sarkokban, különösen, ha a zárt padlóburkolat alá még hőszigetelés is kerül.

Az egyetlen megoldás ebben az esetben a burkolat felszedése, megfelelőre cserélése. Jobb a megelőzés, a régi, a párát meg­­felelően áteresztő burkolóanyagok használata vagy szellőztető szerkezet al­­kalmazása. Mednyánszky Mik­­lós a hajópadlót vetette fel mint jó példát. Kavicságyazat fölé homok kerülhet, arra párnafákra fektetve a padló. Egy másik megfelelő megoldás az égetett agyag burkolóanyagok használata homokágyon.

Pára a lakásban

Az sem mindegy, milyen nyílászárókat építünk be a felújított házba. A ma divatos mű­­anyag ablakok, ajtók is az épület vizesedéséhez vezetnek. Nem elég, hogy stílusukban elütnek a felújítandó épülettől, nem engedik távozni a lakásban keletkezett párát, ami a falakban köt ki.

A faablakok is lehetnek teljesen légzárók, ezek beépítését nem javasol­ják. A régi fa nyílászárók ki­cserélése tulajdonképpen csak akkor szükséges, ha már nem javíthatók, vagy farontó gomba jelent meg rajtuk. A falban futó vízvezetékeknél is fokozottan kell ügyelni arra, hogy sehol ne szivároghasson belőlük nedvesség, védőcsöves megoldást ajánl a szakirodalom. Fűtéskorszerűsítésnél nem javasolt a padló- és falfű­tés, ami műanyag csövekben áramoltatott meleg vízzel működik. Arról is gondoskodni kell, hogy kívül a ház falához ne jusson túl sok nedvesség, ne virág­ágyás kerüljön a fal tö­vébe, hanem inkább járda, és jobb, ha az ereszcsatorna vize is távolabb folyik le.