2023.03.05. 10:00

Szívvel, alázattal, gondviseléssel

Minden egy tavaszi hóeséssel kezdődött, amely megihletett egy általános iskolás kisfiút. Így indult Kisimre Ferenc publicista életre szóló kalandja, a több mint negyven esztendő a média megannyi szépséget, sorstörténetet, izgalmat, lebilincselő találkozást és olykor veszélyeket is rejtő világában.

Koós Kata

Kisimre Ferenc 18 éven át volt az újvidéki Magyar Szó újságírója, később a szabadkai fiókszerkesztőség vezetője. 1991 és 2002 között a Délmagyarországnál dolgozott. Fotók: Török János

Magyar beszéd, pezsgő közösségi élet és nyugalom jellemezte a délvidéki Topolya életét a múlt század derekán, amikor Kisimre Ferenc világra jött.

Csodálatos gyerekkorom volt, egyetlen gyermekként nőttem fel, a szüleim a széltől is óvtak. Olyan környezetben cseperedtem, ahol élvezni lehetett a gyerekkort. Szerettem az iskolát, és semmit nem éreztem abból, hogy vegyes környezetben éltem. Akkor még majdnem színtiszta magyar volt a település

– emlékezett vissza a publicista.

Iskolából újsághoz

Általános iskolás korában hajdani magyartanára az áprilisi hó témájában kért dolgozatokat diákjaitól. Kisimre Ferenc írása olyan jól sikerült, hogy rögvest be is került az iskolaújságba.

Akkor láttam a nevemet életemben először nyomtatásban. Csodálatos érzés volt. A tanárnőm buzdított a további írásra, így jelentek meg cikkeim a pionírújságban, majd az ifjúsági lapban, később pedig az akkor ötvenezres példányszámban megjelent Magyar Szó hasábjain, amelynek szerkesztőségébe egy pályázat útján kerültem be

– mesélte.
Diplomát az Újvidéki Egyetem német nyelv és irodalom szakán szerzett, ezután a németországi Martin Luther Tudományegyetemen folytatta tanulmányait. Majd 18 éven át volt az újvidéki Magyar Szó újságírója, később a szabadkai fiókszerkesztőség vezetője. Közben a svédországi Halmstadban is folytatott nyelvi tanulmányokat.

Az újságírás hőskora

Az 1970-es, 80-as évek óta a mobiltelefon, majd az internet térnyerésével óriásit változott az újságírói szakma.

Annak idején a helyszíni munka után a szerkesztőségben kézzel írtuk az anyagokat. Majd odaültünk a gépírónő mellé, és lediktáltuk a szöveget, a gépelt cikket vittük a szerkesztőnek. Utána mehetett a nyomdába a megszerkesztett oldal, ahol még ólombetűkkel szedték az anyagot. A folyamat a háromfázisú korrektúrával zárult, csak utána került nyomtatásba

– mesélte.
Természetesen a fotózás sem digitális technikával zajlott, laborokban hívták elő a kliséket, amelyekkel iparkodni kellett vissza a szerkesztőségbe, hogy még lapzárta előtt nyomdába kerülhessenek.
Kisimre Ferencet német és svéd nyelvtudásának köszönhetően gyakran küldték külföldre tudósítani például a Jugoszláviából nyugatra települt vendégmunkások életéről.

Külföldről vezetékes telefonon diktáltunk, a képek később érkeztek az újságíróval haza. Illetve többször előfordult, hogy a szabadkai Magyar Szó oldalt a távolsági buszsofőr vitte borítékban az újvidéki, központi szerkesztőségbe. Nagyon szerettük a munkánkat, az újságírás hőskora volt ez

– mondta.
További érdekességként említette a telente rendezett, úgynevezett élő újságokat. Ezek újságíró-olvasó találkozók voltak Vajdaság-szerte, amelyeken a települési kulturális szervezetek, énekesek, zenészek, táncosok is közreműködtek.

A háború árnyékában

Tito 1980-ban bekövetkezett halála után megkezdődött a délszláv egység repedezése, majd Milosevic rémuralma Jugoszláviában. Az addigi nyugalom gyorsabban tört millió darabra, mint egy elejtett kristálypohár. A béke szilánkjainak újbóli összeillesztése egy évtizeden át tartott, és rengeteg vért, több százezer emberéletet követelt.

Amikor hazajöttem Svédországból, egy egészen más világ fogadott, mint amikor elmentem. Az utcák tele voltak tüntetőkkel, és Délvidéken is elkezdte a jugoszláv néphadsereg küldeni a behívókat a katonaköteleseknek. Férfiasan bevallom, féltem. Nem akartam ágyútöltelékké válni

– mondta el lapunknak a publicista. A besorozott magyarokat ugyanis rendszerint az első frontvonalba irányították, ahol szinte biztos volt, hogy golyót kapnak.

A feleségem szülei Magyarországon éltek. Éppen Kiskunhalason voltunk, amikor úgy döntöttünk, hogy én már nem megyek vissza. A gyerekek még befejezték a tanév első részét, addigra sikerült lakást találnom Szegeden, és munkát a Délmagyarországnál. Áttelepedtünk, és én hat évig nem mentem haza. Szegény, idős szüleim ott maradtak. Borzalmasan nehéz döntés volt elhagyni a szülőföldemet, de az a haza, amelyben korábban éltem, akkor már megszűnt

– mesélte Kisimre Ferenc.

Aknák földjén

1991 és 2002 között volt lapunk munkatársa. Utána a Szeged Televíziónál dolgozott, néhány évig főszerkesztője volt. Később a Telin televízió munkatársa, majd szerkesztő-műsorvezetője lett. Rendszeresen jelentek meg írásai a szabadkai Hét Nap hetilapban, a chicagói Itt-ott irodalmi folyóiratban, a Reformátusok Lapjában, a torontói Kalejdoszkóp-Kaleidoscop magyar–angol kulturális folyóiratban, az Átalvető társadalmi-kulturális magazinban. Volt idegenvezető is, továbbá könyvet írt a délszláv háborúról, a Szeged–Toledo testvérvárosi kapcsolat történetéről, Héthalmi kévekötés címmel a magyar–magyar kapcsolatokról.
Készített interjút mások mellett Göncz Árpáddal, Mádl Ferenccel, Béres Józseffel, Habsburg Ottóval, Böjte Csabával, Gerd Müllerrel. Bebarangolta Európa szinte összes államát, de járt Kanadában és az USA-ban is, látta a Niagara-vízesést és eljutott indián rezervátumokba is. Összesen 38 országban megfordult már.

Gerd Müller világ- és Európa-bajnok német válogatott labdarúgó egyszer véletlenül bokán rúgott. Elnézést kért, mire mondtam neki, hogy megtiszteltetés volt. Kedves élményem a Berszán Lajos atyával készített interjúm is, aki Erdélyben a legnagyobb lelki vezetője és iskolaépítője a csángó magyaroknak. Aztán voltak megrázó tapasztalatok is. A legemlékezetesebb a koszovói Trepcsa ólombányához kötődik. Ami ott volt, olyat csak a rémfilmekben lehet látni. Embertelen körülmények között dolgoztak. Jártam Macedóniában, hegyi falvakban is, ahol szamárháton hordták az élelmet és a tüzelőt. Ott kaptam egy olyan sodrott cigarettát egy öregúrtól, amelybe kis híján belehaltam, olyan erős volt. Potyogtak a könnyeim. Igazság szerint sosem voltam nagy dohányos, de nem lett volna illő visszautasítani. Mindenesetre ezután már csak messziről üdvözöltem integetve

– mesélte mosolyogva, majd boszniai kalandját idézte fel.

A háború után tele volt aknákkal a térség. Nagy szerencsém volt, hogy le tudtam olvasni a cirill betűs figyelmeztető táblákat. Volt, hogy egy vékony fapallón egyensúlyozva jutottunk el a betervezett riport helyszínére operatőr kollégámmal, alattunk aknamező terült el

– mondta.

Hálatelt szívvel

2016-ban a megyei közgyűlés Csongrád Megye Sajtódíjával méltatta. Abban az évben vonult nyugdíjba, ám esetében ez korántsem volt egyenlő a visszavonulással. Csatlakozott az Ötágú Síp Kulturális Egyesülethez, valamint a Somogyi-könyvtár Íróklubjához, amelynek antológiáiban rendszeresen megjelennek írásai. Emellett országos és határon túli antológiáknak is társszerzője, számos alkalommal méltatták díjjal írásait. Tagja továbbá a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége szegedi csoportjának, amelynek berkeiben a Délvidéken születő kulturális értékeket igyekeznek a szegedi közönség elé tárni. 2020-ban jelent meg Az élet sodrásában című kötete, amelyben csokorba gyűjtötte a média világában töltött négy évtized legszebb, legizgalmasabb, legfelemelőbb vagy éppen legmegrázóbb élményeit. Szintén abban az évben kedveskedett a nagyközönségnek Emlékek, tájak – sorsok, emberek című, saját élettapasztalatai által ihletett novelláskötetével.

Nyugdíjasként sokat morfondírozom azon, hogy milyen jó, hogy a magyartanárnőm annak idején észrevette, hogy valami mocorog bennem. Milyen jó, hogy azt csinálhattam, amit, és nem lettem állatorvos. Ez volt ugyanis a másik lehetőség. Nem mondom persze, hogy kiváló újságíró voltam, de nagyon szerettem a hivatásomat. Sok nem mindennapi dolgot láttam, történetet hallottam, amelyek révén lelkileg rengeteget gazdagodtam. Mindezért nagyon hálás vagyok. Mindvégig a szívem ösztönzött, az alázat vezérelt, és hiszem, hogy a gondviselés segített

– zárta a beszélgetést Kisimre Ferenc.