Tévhittérítés

A magyar film vacak. A magyar film nézhetetlen. A magyar színészek nímandok. Csak az a jó, ami hálivúd, csak az a jó, ami Marvel meg DC. Magyar filmet elvből nem nézünk, de tudjuk, mondjuk, írjuk, hogy rossz. Még ki sem jött a film, de már nyomjuk az egy csillagos értékeléseket, írjuk a lehúzó kommenteket.

A kilencvenes évek óta a mozi világában is szépen belénk verték a „merjünk kicsik lenni” hozzáállást, amit aztán – egyfajta önbeteljesítő jóslatként – igazolt is a ránk borított gagyi-kupac: ki ne emlékezne a roppant kínos remake-ekre az ezredforduló környékéről meg azokra a vállalhatatlan vígjátékokra, amikben körülbelül mindig ugyanaz az öt színész játszott.

A rémes kínálat, meg a kétezres évek közepén csúcsra járatott, szinte államfilozófiává tett gondolat, miszerint ami magyar, az csak rossz lehet, együttesen vezetett oda, hogy mára még mindig ott tartunk, hogy emberek büszkén hangoztatják, hogy nem néznek magyar filmeket, mert az vacak.

Pedig hol vagyunk már attól, hogy szorongva ropogtassuk a popcornt azon izgulva, hogy véletlenül megint egy nézhetetlen valamire ültünk be a moziba.

A magyar film egy szépen felívelő szakaszban van, egyrészt van rá pénz, másrészt pedig – úgy tűnik – megvan hozzá a kellő szakértelem is. Idén tavaszra tíz magyar film is érkezik a moziba, amik között van animáció, történelmi film, dráma meg persze a kihagyhatatlan romantikus vígjáték is. Az is találhat kedvére valót, akinek a huszáros-kardozós vonal jön be, meg az is, akinek a vízilabdázós-aranycsapatos, de még az is, aki a jövőbe rajzolt Miskolcra kíváncsi.

Szóval irány a mozi: ideje leszámolni azzal a tévhittel, hogy ami magyar, az már eleve rossz.