Kit csaptunk be?

Rögtönzött útmutató uniós források elherdálásához.

Első lépés: pályázzunk mindenre, feltéve, hogy a pályázat 100 százalékos intenzitású, azaz nem kerül egy fillérünkbe sem. Az, hogy településünknek szüksége van-e a két éve letérkövezett főtér újbóli letérkövezésére, hokedli magasságú kilátóra vagy lombkorona-mentes lombkoronasétányra, az teljességgel lényegtelen, ilyen csip-csup dolgok nem vonhatják el a figyelmünket.

Második lépés: a kivitelező mindenképp a baráti, ismerősi körünkből kerüljön ki. Az sem baj, ha ők vállalják a legdrágábban a projektet, őket legalább ismerjük – így biztosan vissza is csorgatnak nekünk valamennyit, elvégre élni is kell valamiből.

Harmadik lépés: a hivatalos szalagátvágás hírverését korlátozzuk a szükséges minimumra, nem kell ide az a sok szájtáti. Azért a pogácsát meg az ásványvizet persze számlázzuk ki legalább száz főre. Az átadó után gyorsan felejtsük el a projektet, majd iziben lássunk újabb kiírások után. A siker kulcsa a folyamatos fejlődés.

Joggal merülhet fel bennünk a kérdés, mi van akkor, ha mégis lebukunk: térkő hátán áll a térkő, a kilátóból nincs kilátás, a lombkoronasétány körül meg nincs lombkorona?

Ebben az esetben csak egy kiút van a helyzetből: szét kell perelni mindenkit, aki csak meg meri említeni településünk gyöngyszemét, a magyar rafinéria csimborasszóját.

Mert hogy mi itt mindannyian nyertesek vagyunk. Ugyan, kit csaptunk be, kérdezné Virág elvtárs a Tanúból? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kivitelezőket? Azok örülnek, hogy dolgozhattak. A széles tömegeket? Azok úgyse járnak se kilátóba, se lombkoronasétányra, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. A brüsszeli bürokratákat? Ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most a helyükben lenni!