Zeneszerző kutatóorvos gyógyít a szegedi Neurológiai Klinikán

Pedagóguscsaládban nőt­­tem fel, ahol mindenki ze­­nész. Édesanyám zongoratanár, édesapám pedig történelem szakos pedagógusként gitározott, sokat koncertezett a beatkorszakban. Én 12 éven át hegedültem, de nem maradt ki a gitár és a zongora sem, és persze minden olyan hangszer, amelyen húr van, a szívemhez közelálló lett. Gimnazista koromra ze­­nekarunk is volt, amellyel később Apassionata néven, megzenésített verseket adtunk elő országszerte. A gimnáziumi éveim alatt megfordult a fejemben, hogy főállású zenész legyek, végül mégis az orvoslást választottam biológia–kémia fakultációs diákként. Szegedre fel­vételiztem sikeresen, de az egyetem alatt is koncerteztem, utána következtek a színházi művek. Egyébként mindvégig arra készültem, hogy sebész leszek, azonban ötödévesként magával ragadott a neurológia oktatása és a gyakorlat. Először kutatóként dolgoztam a klinikán, majd a PhD-éveket követően klinikussá váltam. 

A PhD-munkám során alapvetően egy genetikailag módosított egértörzs idegrendszerének részletes kórszövettani jellemzését végeztem el, valamint kognitív és motoros viselkedését vizsgáltam meg. Így a mitokondriális agyvelőbántalmak egyik modelljét tudtuk leírni, amely hiánypótló volt akkoriban. A másik terület, amelyen ezzel párhuzamosan elkezdtem a kutatást, az emberi agy­­vízben lévő, úgynevezett biomarkerek azonosítása volt, amelyek megkönnyíthetik akár a diagnózis felállítását, vagy előrejelezhetik a lefolyást. Először kizárólag a sclerosis multiplex területére fókuszáltam, majd a klinikai érdeklődésem a stroke-ellátás felé terelődött, azon belül a vérzéses stroke irá­­nyába, és jelenleg is ez a fő tárgyköre az érdeklődésemnek. Azt éreztem, hogy nincs gazdája annak a betegségcsoportnak, amely egyébként jelentős átfedést és rokonságot mutat a bizonyos agysejtek fokozatos pusztulásával járó neurodegeneratív kórképekkel, tehát kapcsolódik a korábbi munkáimhoz. Ez az agyi amyloid érbetegség, amely jelenleg is kitölti a tudományos tevékenységemet. 

A rövid távú célom mindenképp az, hogy az említett betegségcsoportot a lehető leg­­egyszerűbb és leggyorsabb módon diagnosztizálni tudjuk akkor, amikor még nem ért el olyan stádiumba a betegség, amikor már romlik az életminőség. Nagyon fontos lenne ez, hiszen az agyi amyloid érbetegség felel idős korban az agyvérzés jelentős hányadáért. A hosszú távú cél pedig az, hogy a kooperációs partnereinkkel találjunk olyan potenciálisan szóba jövő terápiás lehetőséget, amellyel hatékonyan meg tudnánk előzni az említett be­tegség előrehaladását. 

Nem egyszerű, időt kell teremteni rá a gyógyítás, a tu­­domány és a család mellett, hogy esténként, éjszakánként vagy hétvégén zenélni tudjak. Ahogyan már a tudományos munkához, úgy a zenét illetően is szükség van a hátországra, anélkül nem megy. Tehát a feleségem nélkül nem tudnám ezt csinálni, ő az, aki ilyenkor a két gyermekünkkel foglalkozik és viszi a hátán a családot. Ma már leginkább a színházi darabokhoz történő zeneírás kapcsán van jelen az életemben a zene, tulajdonképpen projektmunkaként. 

A Jövendölés már a negyedik közös alkotásunk volt Si­moncsics Pállal, Hell Istvánnal és Hell Nikolett-tel, tehát jól összeszokott csapatról van szó, amelynek tagjai között a folklór közös nyelv, hiszen mindannyian néptáncosok vagyunk, Simoncsics Pállal pedig alapítótagjai a Möndörgő Néptáncegyüttesnek. Minden darab úgy indul, hogy átbeszéljük, milyen történések, helyzetképek alkotják a darabot, hol milyen hangulatot, képet kell megteremtenem a zenével, és az hogyan segíti a karakterek változásának vagy a történéseknek a bemutatását. Ha megvan a váza a darabnak, onnantól a koreográfussal dolgozok szorosabban együtt. Amint vele is összeállt a koncepció, elvonulok, az utolsó 3-4 hónapot a zenésztársakkal és saját magammal töltöm, egészen a stúdióba kerülésig. Így történt ez a Jövendölés esetében is. De sosem érzem azt, hogy készen vagyunk. Akkor sem, amikor a színpadon látom a produkciót, hanem azt figyelem, hogy mi az, amin még csiszolni kell, vagy kellett volna. A Jövendölés azért is volt nehezebb, nagyobb kihívás, mert ez egy kiterjesztett lélektani mono­dráma. A belső lelki hangulatokat kellett megragadnom és azok színpadra vitelét elősegítenem. Lényegesen kevesebb lineáris történeti elem volt a darabban a korábbiakhoz képest. 

Mindegyikhez szükséges maximalizmus, mert az mindig előrevisz. A beteg javát szolgálja, ha többszörösen le­­ellenőrzöm, amit tettem, de a tudományban is a minőséget szolgálja, valamint a zenében is. Ami közöset véltem felfedezni a tudományos publikáció készítésében és a zeneszerzésben, az az egységben való gondolkodás. Látni kell, hogy honnan indultunk és hova tartunk, íve kell legyen az egésznek úgy, hogy a publikáció esetén az olvasót, a zene esetén pedig a hallgatót ne veszítsem el. Fontos, hogy a néző be tudjon vonódni a darabba, ebben pedig a zenének nagy szerepe van.