Nekem mindent szabad

Mai világunkban a közösségről az egyénre helyeződött a hangsúly. Mindenki tegye azt, ami neki jó. Központban az individuum. Sokan ezt olyannyira komolyan veszik, hogy elfelejtik, más is van a világon.

Mindig gyomorgörccsel megyek tankolni. Ilyenkor (is) hatványozottan kiszolgáltatott az ember az előtte álló jellemének. Tegnap szerencsém volt, a jobbos kút csak rám várt. A mellettem lévő töltőoszlopnál azonban egy dán rendszámos idősebb házaspárnak kevésbé. Amikor odaértem, már javában unatkoztak. Az előttük lévő autóhoz egy negyven körüli édesapa sétált ki kényelmesen az épületből a 6-8 éves kislányával egy fagyit bontogatva. Majd ráérősen bekötözte csemetéjét a gyermekülésbe. Miután végzett, még egyenesre simítgatta a kislány ruháján a fodrokat, közben az élet nagy dolgairól beszélgettek. Míg nekem folyt a dízel a kocsiba, ezt hallgattam. 

– De apa, ugye a Sári nálunk alhat ma?

– Majd anyával megbeszéljük, drágám. Nagyon szeretnéd?

– Igeeen, apuci – sikította ellenállhatatlan mosollyal a kislány.

– Ha adsz egy puszit, jobbak lesznek az esélyeid – tolta oda borostás jobb arcfelét az édesapa.

Miután komolyabb sorbanállás után fizettem és elindultam, ők még mindig ott voltak. Sokan azt gondolják, hogy a kútoszlopot hűbérbe kapják, és egyeneságon öröklődik. Hogy az embereknek csak jogaik vannak, kötelességek nélkül. Empátiával fordulni másokhoz nonszensz.

Egy normális világban a sofőr a tankolás végeztével sietősen felkapja a pénztárcáját, majd fizetés után indítja is a gépet. Nem rendel kávét, amíg a kocsija a kútnál áll. Nem akkor veszekszik a villanyszerelővel, hogy rossz fázist vitt a fürdőbe. Nem akkor értékeli ki telefonon a tegnapi meccset. Nem akkor teszi tisztába Karcsikát. Nem olvassa ki a Háború és békét. Hanem félreáll a parkolóba.

Figyel embertársaira.