Vissza a jövőbe

Máig emlékszem, hogy gyűlöltem. Ronda volt, kényelmetlen, és a nap harmadában viselnem kellett. Az iskolaköpenyről van szó. A kifejezés a fiatalabb generációknak már semmit sem mond, a mi diákéveinket viszont meghatározta. Még a gimnáziumot is úgy kezdtem, hogy volt kötelező egyenruha. Úgy mondták, ennek az egyik indoka az, hogy ne különbözzön a módosabb és a szerényebb körülmények között élő gyerekek megjelenése.

A magamét azzal próbáltam számomra elviselhetőbbé tenni, hogy rátűztem kedvenc rockzenekaraim jelvényeit. A kitűzők egyre csak gyűltek a mellkasomon, a végén már szinte úgy néztem ki, mint egy orosz (akkori szóhasználattal: szovjet) tábornok. Mígnem rám szóltak, és le kellett vennem az összeset. Amikor pedig az iskolaújságba sci-fi novellát írtam, azzal érzékeltettem a történet időpontját, hogy már az elején leszögeztem: a tanulókon nincs iskolaköpeny, és ebből látszik, hogy a távoli jövőben játszódik.

És lám, igazam lett. Ma már senkinek sem kell uniformisban iskolába járni – mégis, vannak, akik visszasírják. Pontosan amiatt, hogy így a nebulókról azonnal lerí, kinek gazdagok a szülei és kinek nem, és az ebből eredő vetélkedés olykor iskolai zaklatáshoz, kiközösítéshez vezet. Ennek az útnak a vége pedig sajnos nem egyszer tragédia. Hozzuk vissza a gyűlölt iskolaköpenyt?

Szerintem nem ez a megoldás. A napokban egy ismerősöm tett közzé egy bejegyzést közösségi oldalán, amiben szülőtársai arra kéri, gondolják meg, érdemes-e csemetéjüket hozzászoktatni ahhoz, hogy a legmárkásabb cuccokat is megkapják. Tudom róla, hogy nem nélkülöz, tehát nem afféle savanyú a szőlő-mentalitás áll sorai mögött – úgyhogy talán érdemes megfontolni.