Gyógyíthatatlan betegek kezét fogja Szebellédi Anna

Mint mondta, szakmai útja kettős volt, nem tudott elszakadni sohasem az egészségügyi ellátó rendszertől, tehát nem csupán szociális, hanem egészségügyi végzettségének is nagy hasznát vette szolgálata során, hosszú időn át vezetőként. 17 évesen kezdett dolgozni a szentesi kórházban, egyúttal az általános ápolói szakmát is tanulta munka mellett. A belgyógyászatra kérte felvételét, nagyon vonzotta ez a szakterület.

Fiatal vezetőként is helyt állt 

Öt évet töltött a kórházban, majd a Nagymágocson élő fiatal ápolónő az ottani kastélyotthonban intézetvezető főnővér lett. – Mindössze 22 éves voltam, gyakorlatilag az ország legfiatalabb intézetvezető főnővére lettem. Kispál Mihály főorvos úr kérdezte: „Anna, elvállalja?” Mondtam, elvállalom, de ha valami gond van, visszavett volna a kórház. De nem volt gond. Amikor odakerültem, nagyon sok volt a szakképzetlen ápolónő, azzal kezdtem, hogy beiskoláztam, akit csak lehetett – idézte fel. Kilenc év után Szentesre hívták a járási hivatalba vezető szociális gondozónőnek.

Amikor 1986-ban döntés született a gondozási központok alakításáról, Szentesen elsőként jött létre ez az intézmény 1987. január 1-én, élére pedig Szebellédi Anna került. Itt heterogén csoportokkal is foglalkoztak 1993-ig, a Szentesi Családsegítő Központ megalakulásáig: családokat, kiskorúakat is elláttak a gondozási területen.

2006-ban kérte nyugdíjazását, és vállalkozó lett. 1998-tól oktatóként is dolgozott a felnőtt szakképzésben. 

Nehéz, de szép hivatás

Most pedig már 10 éve, hogy 2014 áprilisában elkezdte az otthoni hospice ellátást, hat évig a járásban dolgozott, négy éve már csak Szentesen végzi ezt a munkát, jelenleg is, 73 esztendősen.

– Nagyon szeretem a munkám. Nehéz, de szép hivatás. Szigorúan orvosi utasítás alapján dolgozunk azokkal a végstádiumú betegekkel, akiknek az a kívánsága, hogy otthonukban kapjanak ellátást. Ehhez kell a család segítsége, ilyen súlyos állapotú beteget már nem lehet egyedül az otthonában hagyni. A hospice szakápoló napi 1-3 óráig tölt a beteg mellett, akinek amellett szüksége van a család támogatására, valamint a háziorvosokkal való kapcsolattartásra, a szentesi kórház onkológiai osztályának segítségére is – magyarázta Szebellédi Anna.

Kiemelte, ebben a városban nagyon jó a kapcsolat a háziorvosokkal. – Valamennyi orvossal szoros konzultációban állunk, akik megbíznak bennem, mert van olyan beteg, akit több hónapon keresztül elkísérek szakápolóként, de ugyanúgy az onkológiai osztályról is csak a legnagyobb tisztelettel tudok beszélni – hangsúlyozta.

Felidézte, hogy a Covid alatt is ápolni kellett a daganatos betegeket, és ez különösen nehéz időszak volt, teljes védőöltözetben. Munkájában elsődlegesnek tartja a szakmai tudást, a bizalmat, az empátiát és a metakommunikációt.

– Magam is bevonódok időnként, ha meghal a betegem, elgyászolom, olyankor, ha nem muszáj, egy napot nem megyek sehova, mécsest gyújtok, csendre vágyom – vallja be a szakápoló. Ami igazán megviseli, amikor egy fiatal betegtől kell elbúcsúznia. – A legfiatalabb betegem 45 éves volt, március elején is hunyt el egy nálam fiatalabb betegem – mélyedt el gondolataiban Anna.

„Meggyónnak” neki a haldoklók

– A betegek tudják, hogy ez az utolsó stádium, nincs tovább, nincs kemoterápia, sugárkezelés, immunterápia, már csak fájdalomcsillapítás van. A minőségi életük napról napra, hétről hétre romlik. A szakápolás és a kezelések ezt a minőségi életet megkönnyítik. Nekünk ez a himnuszunk, hogy a beteg nem tűrheti a fájdalmat. Nagyon komoly gyógyszereléssel dolgozunk, nagy felelősség, hogy a beteg méltósággal távozhasson – avatott be a részletekbe.

A végstádiumú betegek sok mindent elmondanak neki. – Ott ülök mellette, amikor infúziót kap, éppen a kezét fogom, vagy a homlokát simítom, mert a betegek elvárják, szeretik ezt az érintést. Van, amikor közben elalszanak, utána beszélgetnek. Van két egyforma diagnózis, de nincs két egyforma beteg. Mi nem vagyunk egyházi személyek, de szinte meggyónnak nekünk. Elmondanak olyan dolgokat is, amiket soha, senkinek nem mondhatok el, vagy csak a hozzátartozót finoman tájékoztatom. Nagyon gyakran előfordul, hogy a beteg nekem mondja el, még kit szeretne látni, kitől szeretne elköszönni. Olyankor boldogok, és kisimulnak – említi Anna. Időnként megkérik, felöltöztetné-e az elhunytat. – Mindig megadtam ezt az utolsó kívánságát a betegnek. Számtalanszor indultam el éjszaka, és soha nem féltem út közben – mondta.

Nagyon kevesen vannak hospice szakápolók, és ez a legalacsonyabban finanszírozott szakápolási forma, amiért a betegnek nem kell fizetnie. – Az ápolónak nem számítanak az anyagiak, amikor azt hallja a betegtől: köszönöm! – árulta el Anna. Öt-hat hónapig is járt beteghez, a járásban akadt olyan hónap, amikor 52 vizitje volt, egyik buszról leszállt, és már lépett fel a másikra.

Fogy az időnk!

Ami lényeges, soha nem szabad azt mondani a haldoklónak, hogy meggyógyul. – Fogy az időnk! – ezt szoktam mondani. Ő is tudja, hogy csak a fájdalmait lehet már csökkenteni – mondta Anna.

Nem könnyű ezt csinálni, de Anna valahogyan mindig vágyott erre. – Nagyon korán találkoztam a halállal az idősek otthonában, szinte gyerekfejjel, és nagyon fájt, hogy egyedül halnak meg az idős emberek – mesélte, hogy mi ösztönözte erre a hivatásra. 

Feltöltődni három unokájának társaságában tud, hetente találkozik velük, számára mindig ünnep, ha valamelyik hétvégén eljönnek Nagymágocsról ebédelni. Nagyon szeret olvasni, a digitális világtól távol tartja magát, jár szakmai továbbképzésekre. – Van egy szűk, de nagyon jó baráti köröm, vagy ebédet vagy vacsorát főzök, ha idejönnek. Vannak köztük volt főiskolai csoporttársaim, és más barátok, akikkel hosszú évek óta jóban-rosszban állunk egymás mellett – említette Anna.

Elégedett a sorsával

A közélettől teljesen visszavonult. – Aki ismer engem, ismeri a világnézetemet is. Én is tiszteletben tartom a másét, de én egy nemzeti konzervatív világnézetű ember vagyok. Fiatalabb koromban foglalkoztam politikával is, már nem, de mindent figyelemmel kísérek, nagyon jó iskola volt, tudok olvasni a sorok között most is. Ma már kizárólag a szakmapolitika érdekel – mondta mosoly kíséretében Szebellédi Anna.

A születési neve Nacsa Anna, népes családja van, nemcsak Nagymágocson, hanem Budapesten is él a rokonsága. – Valamennyiükkel racionálisan jó kapcsolatot ápolok – jegyezte meg.

Karitatív munkát is végzett a Magyar Vöröskereszt és a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak, még megkeresik régi ismerősök onnan is, ha segítségre van szükségük, de már visszavonult. – Kizárólag az otthoni hospice ápolást szolgálom, ami azt jelenti, van, amikor hétvégén is menni kell a beteghez, karácsonykor, újévkor, húsvétkor úgy osztom be az időmet, hogy ott is eleget tudjak tenni a kötelességemnek, meg azért a családommal is tudjak lenni. Én nagyon szeretek úgymond egyedül élni, meg vagyok elégedve a sorsommal. Természetesen nekem is vannak időskori kórképeim, de amíg az egészségem engedi, ezt a munkát nagyon szívesen és jó szívvel csinálom – mondta Szebellédi Anna.