Loki – sorozatkritika

A világ legszimpatikusabb gonosztevője, aki igazából nem is gonosztevő, 2012-ben akaratlanul is létrehozott egy új idősíkot, amivel a téridő rendszerben valóságos lavinát indított el. Ennek a lavinának a megállításáról szól a Disney+-on elérhető Loki hatepizódos első évada. Mivel küszöbön a második évad (kéretik beírni a naptárba, hogy október 6.!), épp itt az idő, hogy megemlékezzünk Loki televíziós bemutatkozásáról. 

A fentiekben úgy kezdtem, hogy Loki igazából nem is gonosztevő. Mivel nem másról, mint a csínytevés istenéről beszélünk, a gonoszkodás nyilván a vérében van, ám a lelke mélyén Loki nagyon is érző lélek, már-már kenyérre kenhető úriember. Kérdés persze, melyik Lokiról beszélünk: arról, aki a világ megmentése közben fogta a nagy hatalmú Tesseractot, és eltűnt, mint szürke szamár a ködben? Igen is, meg nem is. Kiderül ugyanis, hogy Lokiból nem csak egy van, sőt. A Tesseract segítségével Loki létrehozott egy új idővonalat, és ezzel rögvest az úgynevezett Téridő Variancia Alapítvány célkeresztjébe kerül. Ők azok, akik mindenféle anomáliát lefülelnek, és még az előtt megszakítják az új idővonalakat, mielőtt azok menthetetlenül elburjánzanának. Ezen a bürokratikus helyen, ami minden világok mozgatója, vérbeli profik dolgoznak, ám még az ő megzabolázásuk sem jelenthet megoldhatatlan feladatot Loki számára. Vagy mégis? Vagy ennek a Lokinak igen, a másiknak viszont nem? Melyiküknek higgyünk, melyiküknek szurkoljunk? Persze Loki minden formájában kedvelhető figura (még aligátorként is!), és amikor összeáll egy, az Alapítványnál dolgozó nyomozóval, Mobiusszal, akkor olyasmit kapnak a nézők, amiért rajongunk a Marvelért. A Lokit alakító Tom Hiddleston lubickol a szerepben (szerepeiben), és ugyanez elmondható a Mobiust játszó Owen Wilsonról is. Párosuk remek, minden dialógus, amit egymás között lefolytatnak, pazar, végtelenül szórakoztató. A sorozat alkotói a Marvel-filmek legjobb tulajdonságait mentették át a nagyvászonról: a karakterek közötti kémiát, a kellően fordulatos, de még bőven követhető cselekményt és a lenyűgöző látványvilágot. Így lehet a Loki a televíziós szórakoztatás példája.

Nagy szavak ezek, de nem érzem, hogy indokolatlan vagy akár csak túlzó lenne az egekig magasztalás. A Lokit áthatja a kreativitás, ami alatt elsősorban azt értem, hogy alkotói nem egy tipikus „a gonosz jön elpusztítani a világot, de a szuperhősök végül mindenkit megmentenek” dramaturgiát követtek, hanem nagyon is átgondolt koncepcióval rukkoltak elő. Ha minden folytatás, újragondolás, előzményfilm stb. ilyen lenne, egy szavunk sem lehetne. Loki filmbéli eltűnése szárnyakat adott a rendező Kate Herron és alkotógárdája fantáziájának, megihlette őket, és ennek gyümölcse ez a hat epizód. A legjobb benne, hogy sosem lehet tudni, mit hoz a következő jelenet, és bárhová sodorja az élet Lokit, biztosak lehetünk benne, hogy újabb izgalmas kalandok várnak rá.

Szerencsére nemcsak Owen Wilson asszisztenciája tökéletes, hiszen rajta kívül is bőven találunk még remek mellékszereplőket. Itt van máris Sophia Di Martino, aki a címszereplő női változataként olykor még a showt is képes ellopni Lokitól, ráadásul ahhoz, hogy hősies tetteket hajtson végre, egyáltalán nem kell visszaszorítania nőiségét. Aki már látta a legújabb Marvel-filmeket, és/vagy tisztában van azzal, hogy ki az új hullám főgonosza, az előtt nem lesz nagy meglepetés, hogy férfi-Lokit és nő-Lokit végül kihez sodorja az élet. Az alkotók az utolsó epizódot akkora cliffhangerrel fejezik be, hogy egy pillanatig sem lehetett kérdés, lesz-e folytatás.

Tekintve, hogy mind a hat epizód az alkotói fantázia szárnyalását tükrözi, a végkifejlet teljes mértékig szerves része az addig látottaknak. Hogy mit értek ez alatt? A Loki az elejétől kezdve nem rejti véka alá, hogy nagy tétekben játszik. A rejtélyes főcímet követően egy, a végletekig kidolgozott látványú világba csöppenünk, amit majd egy újabb nagyszabású helyszín követ, azután még egy és még egy. A Lokit végignézve a fantasy műfaj rajongói mind a tíz ujjukat megnyalják majd, de azok is élvezettel nézhetik a képsorokat, akik inkább az olyan kultfilmeket szeretik, mint amilyen például a Brazil. Mozgalmas, intenzív, grandiózus sorozatot kapott a képregénytörténelem egyik legkedveltebb gonosztevője, aki igazából nem is gonosztevő. Epekedve várhatjuk a folytatást!