A valóság örök trambulinja

Egy erősen megosztó étel, a pacal és a dél-alföldi sömmi határozta meg Cserna-Szabó András Sömmi pacal című vendégeskedését a vásárhelyi könyvtárban.

T. Sz.

Identitások ha találkoznak: kétféle családi örökség, kétféle szerzői attitűd. Fotó: Tábori Szilvia

Az jó regényhős, amelyik már a kezdet pillanatában megosztó, és ennél megosztóbb étel egyáltalán nincs

– mondta Cserna-Szabó András író lapunknak arra a kérdésre, miért épp a pacalnak szentelt oly sok figyelmet gasztrotörténeti kalandozásain. Saját bevallása szerint is már vagy tíz éve kutatja a sajátos alapanyag, illetve az abból készülő étel történeteit.

És olyan emberrel még nem találkozott, aki közömbös lenne iránta. A szentesi és hódmezővásárhelyi gyökerű író „régi nagy híve a marhabendőnek, tagja a titkos pacalszektának: ők azok, akik minden étlapon a pacalt keresik”.

Cserna-Szabó András a Wass Albert Irodalompártoló Egyesület új sorozatának első vendége volt a vásárhelyi Németh László Városi Könyvtárban, ahol a Sömmi pacal címmel határozták meg a beszélgetés irányát. Utalva egyrészt az író Sömmi című betyárregényére, amelyben Rózsa Sándor alakját idézi meg Veszelka Imre elbeszélésében 19. századi ö-ző nyelvjárásban. És bár ő maga nem beszéli a dél-alföldi nyelvjárást, az ö betűt beszédében máig gazdagon használó édesapjától kért segítséget.

A József Attila-díjas író nagyszülei 1944-ben költöztek Kolozsvárról Hódmezővásárhelyre, majd az 1960-as években került családja Szegedre. Ott ismerkedett meg édesapja a későbbi feleségével. Így nevelkedett végül András a sömmi nyelvét beszélő édesapja és szentesi származású édesanyja mellett a vizek és a napfény városában.

Két identitásom van, egyrészt egy dél-alföldi nagybirtokos-, későbbi orvoscsalád, valamint kolozsvári felmenők leszármazottjaként. Erdélyi újságíró nagyapám a megyei Viharsaroknál, majd a Délmagyarországnál dolgozott főként kulturális területen. Apám tulajdonképpen úgy nőtt fel, hogy a nagy művészek mind ott ültek a nappalijukban

– mesélte a szerző, akinek alkotóként is két különböző énje van. Egy szépírói és egy gasztrotörténeti rajongói. Utóbbinál leginkább az irodalmi összefüggésekben merül el örömmel. Szépírói munkásságához mindig szüksége van a valóságtrambulinra, ám úgy átkalapálja az élet adta eseményeket, hogy kívülállónak már felismerhetetlen az eredeti történet.