Sorozatkritika - Dopesick

Ha nem lenne ez az egész történet mérhetetlenül szomorú, stílszerűen azt mondanám, hogy a Dopesick című sorozat éppoly addiktív, mint az a szer, amiről szól. Az OxyContin elnevezésű fájdalomcsillapítót még a 90-es évek végén dobta piacra az amerikai Purdue Pharma. Azzal reklámozták, hogy a lehető legjobb fájdalomcsillapító, hiszen úgy szünteti meg a fájdalmunkat, hogy közben nem okoz függőséget. Miután a cég megkapta az ezt igazoló hivatalos pecsétet az FDA-től (az USA gyógyszerügyi hivatala), az orvoslátogató ügynökök országjárásba kezdtek, hogy minél több orvoshoz és klinikára eljuthasson ez a csodagyógyszer. Az orvosok ezután rendre az OxyContint írták fel a betegeiknek, annál is inkább, mivel úgy tapasztalták, a gyógyszer valóban hatásos. A betegek örültek, hogy végre elmúlt a fájdalmuk. A fájdalom elmúltával azonban nem várt tünetek jelentkeztek. A betegeknek hiányozni kezdett a gyógyszer, pontosabban az általa okozott nyugtató, már-már euforikus érzés. A betegek függők lettek. Nem egy, nem kettő beteg, hanem szinte mindenki, akinek az orvosa akár egyszer is OxyContint írt fel. Aki nem a gyógyszert adagolta túl, az a heroin felé fordult, és abba halt bele.

A Dopesick az elmúlt évek egyik legkomolyabb, egészségügyi témát körüljáró minisorozata. Olyasmi, mint amilyen A kibukott is lehetett volna több odafigyeléssel, sokrétűbb szemlélettel. Alkotója az a Danny Strong, aki mind rendezőként (Salinger), mind íróként (Versenyben az elnökségért) felvillantotta már a tehetségét. Ha A kibukott esetében úgy fogalmaztam, a sorozat jobban működne egy hosszabb filmként, a Dopesickról azt kell mondanom, úgy jó, ahogy van. Strong és alkotótársai több oldalról közelítenek a téma felé, és minden oldalt gazdag és mély tartalommal töltenek meg. Egyrészt látjuk magát a gyógyszeripari vállalatot, ahogyan igyekszik minél többet és többet kihozni az OxyContin terjesztési-eladási lehetőségeiből. Másrészt nyomon követjük az ügyészeket is, ahogyan próbálnak fogást találni a cégen. Harmadrészt megismerkedünk egy háziorvossal is, aki először „csak” a betegeit teszi függővé, majd ő maga is függővé válik. A negyedik szál a kábítószerre szakosodott rendőri csoport (DEA) nyomozása. És végül, de nem utolsósorban azoknak a munkájába is bepillantást nyerhetünk, akiket a Purdue Pharma azért alkalmaz, hogy minél több helyen „terjesszék az igét”. Azaz hazudjanak az orvosoknak.

Ahogyan A kibukott esetében, a kulcsszó itt is a hazugság. Hazugság a meggazdagodásért, és ha közben életek mennek tönkre, hát az sem baj. Csak ne tudódjon ki! Az egész folyamat a következőképpen történik: az előállító cég hazudik a reklámügynökeinek. A reklámügynökök hazudnak az orvosoknak, az orvosok pedig a betegeknek. Ez a hazugságláncolat taszította egész Amerikát a gyógyszerfüggőségbe. A Dopesick valamennyi, fent említett cselekményszálról kellő részletgazdagsággal mesél, miközben nem téved el a sűrűben, vagyis az események végig követhetőek. A fentiekben vázolt hazugságláncolat gépezetébe olykor porszem kerül, amikor egy-egy reklámügynökben és/vagy orvosban megszólal a lelkiismeret, és – félretéve a pénzéhséget – inkább köp a cég körül szimatoló ügyészeknek. Az, hogy az OxyContin okozta egészségügyi katasztrófa nem tart mind a mai napig, ennek az egy-két lelkiismeretes embernek köszönhető.

Nehéz megmondani, melyik szál a legkidolgozottabb. A jólelkű, ám később függővé váló háziorvos szerepében brillírozó Michael Keaton minden egyes jelenete nagyot üt, az ő személyes drámája kétségkívül a minisorozat egyik csúcsa. A Dopesick ezen kívül is remekül teljesít a kisiklott emberi sorsok drámai ábrázolása terén. Ezzel szemben áll a cég vezetőinek teljes embertelensége. Ők egyetlen dolgot szeretnek: a pénzt. Semmi más nem számít. Michael Stuhlbarg hátborzongató a cég egyik vezetőjének a szerepében. Mocskos keze a legfelsőbb vezetőkig elér, hallgatásért cserébe szinte bárkit meg tud venni. Szinte. A kevés kivételekhez tartozik egy-két mindenre elszánt ügyész, illetve a Rosario Dawson által alakított rendőrnő. A reklámügynököt alakító Will Poultert érdemes még megemlíteni, az ő személyes drámája is rengeteget hozzáad a sorozathoz.

A Dopesick nyolc epizódból áll, a részek játékideje hatvan perc körül mozog. Akit esetleg eltántorítana az, hogy a sorozat az egyes részeken belül sokszor ugrik ide-oda az időben, adjon több esélyt a műnek, és higgye el, minden érthető lesz, megéri figyelni rá. Úgy a harmadik-negyedik epizód környékén már nyugtázhatjuk, hogy itt nem lesz alvás mindaddig, amíg a sorozat végére nem értünk.