Kis győzelem

Állok a sorban. Igazi őszi idő van, szemerkélő eső, a szél bántóan cibálja a járókelők kabátját. A kutyát nem zavarná ki ilyenkor az ember, nemhogy álldogálásra adja a fejét. Szerencsére azonban az internet csodájának hála már virtuálisan is lehet sorban állni. Így legalább megúszom, hogy a mögöttem álló a nyakamba köhögjön vagy én tapossak véletlenül az előttem várakozó polgártárs sarkába.

Szóval állok, vagyis tulajdonképpen ülök a sorban. Előttem valamivel több mint 12 ezren sorakoznak – ha tényleg mögéjük kellene állni, akkor Szegedtől körülbelül a szibériai Krasznojarszkig érne a sor. A vicc az egészben, hogy mögöttem is legalább ennyien várnak, van, akinek 30, 40 ezer ember mögé kell beállnia.

Amire pedig ez a több tízezer ember vár, az nem más, mint egy nyavalyás meccsjegy. Nem kenyér, nem gyógyszer, hanem belépő egy focimeccsre. Hát itt mindenki megőrült? Itt? Mindenki!

Megőrülünk a himnuszért, a piros, fehér, zöldért, megőrülünk azért, hogy egy nagy lehetőség kapujában áll a válogatott. Mindenki részese akar lenni a sikernek, együtt akarunk örülni, együtt ünnepelni.

Ettől azonban egyelőre még 12 ezer honfitársam választ el, aki mind ugyanezt akarja átélni. A jegy kevés, az érdeklődés pedig sokszoros. Micsoda abszurd helyzet: a válogatottnak sikerült elérnie, hogy már nem csak a meccsen, hanem sorban állás közben is lehet izgulni.

Állok a sorban. Már másfél órája bámulom a monitort, szívemben remény, kezemben bankkártya. Hátha sorra kerülök, mielőtt elfogynak a belépők.

És végül, mintegy mesebeli fordulatként, tényleg bejutok, és bár a világ végére, de tudok jegyet venni. Ez is egy kis győzelem.