Feltámad

Harmadnapra feltámadott. Vagyis még nem. Ezeket a sorokat a keresztre feszítés napján, pénteken írom. Talán a véletlen, vagy az időhiány műve, hogy a napokban is még egy nem túl vaskos könyvet olvasok a francia, Lisieux-i Szent Teréz életéről, akit magyar nyelvterületen Kis Szent Teréznek is neveznek, megkülönböztetve ugyanazon szerzetesrend 16. századi nagy alakjától, Avilai Szent Teréztől. Karmelita nővér volt, nagyon fiatalon, 24 évesen halt meg, életét a szenvedés és a szeretet szinte állandó jelenléte jellemezte. Vallotta: „A szeretet csak szeretettel éri be”.

Jézus menyasszonya volt, imádta Őt és Istent, ami tulajdonképpen – a laikus részéről profánul leegyszerűsítve, a szentlélekkel együtt – egy és ugyanaz. Nagyon tanulságos ennek a gyermeknek, majd fiatal lánynak a története, az eltökéltsége és elszántsága, hogy az önátadással minél több lelket mentsen meg. Állandóan erre törekedett, és mindent, újabb és újabb megpróbáltatást örömmel vállalt. Amit tett, alkotott, azt nem lehet másolni. Törekedni sem kell hasonlóra, mindenkinek a saját történetét kell megvalósítania, saját életét élnie. Szentek azokból lesznek, akik arra születnek.

A húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe, az áldozattal a bűnök megváltásával és a feltámadással, a halál feletti győzelemmel. A néphagyományban szerepelnek nyulak (már évszázadok óta, sok simogató van ilyenkor, illetve gyerekajándék is a tapsifüles), hímes tojások, locsolkodás, az ételek között sonka, főtt tojás, torma és kalács. Látszólag semmi közük az ünnephez, de szeretjük és kedveljük őket. Ez a lényeg, mert ahogy sokan tartják, Jézus maga a szeretet, a szeretet maga Jézus. És majd vasárnap mondhatjuk: Feltámadott! Mindkettő – együtt.