Mégis él

Vajon milyen jövője lesz a könyvnek, az olvasásnak, vagy – hogy a lényegre térjünk – a könyvtár intézményének manapság, amikor a világháló a szemünk előtt falja fel a Gutenberg-galaxist? E körül a kérdés körül forogtak az ünnepi beszédek hétfőn, amikor Makón a József Attila nevét viselő helyi bibliotéka új épületének ötödik születésnapját köszöntötték. Az intézményben egyébként magam is dolgoztam. Igaz, csak egy évet, a gimnázium és az egyetem között. Utólag is azt mondom, jó választás volt.

Emlékszem, az első fénymásológép akkoriban került a könyvtárba. Kezelését egy külön e célra felfogadott emberre bízták. Akkoriban sokan azt mondták: könyvtárakra hamarosan nem lesz szükség, ez a berendezés gyorsan elterjed majd, és akinek szüksége lesz valamilyen olvasnivalóra, egyszerűen lemásolja. Arra is emlékszem – akkor már nem ott dolgoztam –, amikor olvasójeggyel, előjegyzés alapján egy órára le lehetett ülni az egyik teremben elhelyezett nyilvános asztali számítógépek valamelyikéhez. Annak idején megint hallottam a jóslatot: az ilyesmi rövidesen háztartási kellék lesz, így bárki bármilyen információt elér az íróasztalánál ülve. A könyvtár tehát idejétmúlt dologgá válik.

Azóta fénymásoló jószerével minden irodában van, az asztali pc-k pedig lassanként múzeumba is kerülnek – a világháló ott lapul a zsebünkben az okostelefonba rejtve. A bibliotékákat mégsem zárták be, sőt néhol kifejezetten népszerűek: kulturális közösségi térként is működnek. Ráadásul úgy tűnik, közben a könyvolvasás sem ment ki a divatból.

Szóval nem fogok aggódni egykori kedves munkahelyem jövőjéért, ha újfent végítéletet mondanának rá.