Vonzerő

Ritkaságszámba megy manapság, hogy egy szegedi vagy Szegedhez közeli vendéglátóhely három évtizeden át sikeresen működjön. Ahogy teszi azt az Algyői Halászcsárda, amelynek vezetőjével kollégám beszélgetett, miközben már délelőtt 11-kor egymásnak adták a kilincset a vendégek.

Már csak azért is elismerésre méltó ez a teljesítmény, mert mostanában másról sem hallani, mint hogy sorra zárnak be új és régi vendéglők. Köztük anno legendásak is, mint amilyen a Fa-Villa, a Pick klub vagy a Bárka volt. Ennek csak részben az az oka, hogy a magyarok többsége csak családi összejövetelek alkalmával megy étterembe, és akkor is megmarad a húsleves-rántott hús-sült krumpli aranyháromszögben.

Számtalanszor írtunk róla, hogy szinte lasszóval fogják a munkaerőt az éttermek, és hogy a lojalitás nem az erősségük a vendéglátásban dolgozóknak, akik érthető módon oda mennek, ahol jobban kereshetnek, némileg talán kevesebb munkával. Két olyan szegedi étteremről is tudok, amely azért zárt be a közelmúltban, mert a tulajdonosok idegeit felőrölte ez a helyzet.

 Családi okokból közel áll hozzám a vendéglátós szakma, hiszen a nagyszüleim komoly éttermet vittek Szeged belvárosában a 30-as, 40-es években. Szívüket-lelküket-pénzüket beleadták, tele voltak vendégekkel, mégsem bírták egy évtizednél tovább. Akkor más volt az ok: leállamosították az üzletet. Egész pontosan megengedték nekik, hogy fölajánlják a vendéglátóipari vállalatnak, így a meglévő készleteiket legalább megtarthatták.

Nagymamám számos történetet mesélt az akkori világból – ezeket a mai napig az emlékezetemben őrzöm.

 Egy biztos: akkor is a jó szakácsok, a megbízható munkaerő és a vendégek megbecsülése és szeretete adta egy vendéglátóhely stabilitását. És hiába bármilyen briliáns marketing, csak abból lesz visszajáró vendég, aki mindennel elégedetten távozik.