Másállapot egy életre

Mi - mint egy titkos társaság beavatottai - mindannyian ismerjük azt a hirtelen ránk törő és rajtunk teljesen eluralkodó érzést, ami akkor jelentkezik, amikor a teszt két csíkot mutat, vagy a doktor felénk fordítja az ultrahangmonitorját: látja, ott van! Rögtön azon kezdünk agyalni, hogy minden rendben van-e vele és hidd el kedves várandós olvasó, hogy ez az érzés akkor sem múlik el, ha megszületik a várva várt csöppség. Mégis, ez amolyan jófajta "ideg a gyomorban", amely motivál. Nekem az első kétségbeesés, pánik és a " nem tudom hogy csináljam" után hihetetlen erőt adott, hogy valakire vigyáznom kell, hogy valakinek szüksége van rám, hogy tőlem függ, hogy velem azonosítja magát. Nagyon sokáig hagytam, hogy a fejemre ... Most már nem. Mert nemcsak magam miatt kell kiállnom, hanem a kisfiunk miatt is, akinek példát kell mutatni és akinek minden rezzenésemmel mintát vések a kis tudatába. Persze ez a felelősség néha megrémít. Ilyenkor a párom, aki gyakran bölcsebben, higgadtabban látja a dolgokat azt szokta mondani: minél inkább akarod, annál görcsösebb leszel! És igaza van, mert a nagy igyekezetben, hogy megmutassam a férjemnek, a védőnőnek, a szomszédnak, a gyerekorvosnak, a barátnőknek stb....hogy milyen jól csinálom, pont a lényeg veszik el. Azok a pillanatok, amelyek tényleg egyszeriek, tökéletesek, amelyek újra szívből megnevettetnek. Szóval a konklúzió: csak nyugi! Legalábbis amennyire tőled telik.