Időnként elbeszélgettek vele a Securitate emberei: Erdélyből Isztambulig jutott, majd Üllésen telepedett le Dávid Júlia

Dávid Júlia alkotásai elsősorban a népi értékek kincsestárából merítenek – hangzott el a művész alkotásaiból Szegeden korábban megrendezett tárlaton. A Székelyföldről elszármazott festőnő művészetének fő vonulatai közé tartoznak a szecessziós stílusú képek, a szürreális elemekkel átszőtt nonfiguratív alkotások, de talán legsikerültebb üvegfestményei a népvándorlás korának kultúráját idéző avar, szkíta és ősmagyar motívumkincseket jelenítik meg. Művein övcsatok, tarsolylemezek díszítései, az említett népek szimbolikája, totemállatai egyaránt nagy hangsúlyt kapnak. Dávid Júlia több év kísérleti munkájával sajátos technikát és egyedi stílust hozott létre: az alkotásokra jellemző, hogy a művésznő az üveg mindkét oldalára fest, ezért áttetsző, finom felületek váltogatják egymást a karakteresen erős színűekkel.

A művésznő üllési otthonában fogadta a Délmagyarország munkatársait, és mesélt kalandos, szinte filmbe illő életéről.

Négy magyart vettek fel

– Erdélyi származású vagyok, és már egészen kisgyerek koromban érdekelt a képzőművészet, de azonkívül nagyon szerettem táncolni, balettezni is. De énekelni is jártam, sok mindennel foglalkoztam egyszerre. Végül felvettek a marosvásárhelyi művészeti líceumba, ahol már a képzőművészet volt a legfontosabb az életemben – mondta a kezdetekről Dávid Júlia.

A fiatal művésznő ezután bejutott a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolára, ahol iparművészeti szakon diplomázott. Ez az időszak 1981–85-ig tartott. A korra egyébként jellemző, hogy magyarokat akkor Romániában nem nagyon vettek fel iskolákba, főleg nem művészeti intézményekbe. Erről a művésznő azt mondta, hogy 140 ember közül választották ki.

Kalandos út vezetett a takaros üllési házig. Fotó: Török János

– A felvételi két részből állt, először harmincan maradtunk, majd ebből a harminc emberből választottak ki hetet. Abban az évben négy magyar jutott be textil szakra, ami hatalmas szó volt. Ráadásul hárman barátnők is voltunk a lányokkal – tette hozzá.

Mindent tudtak róla

A művésznő azt is elmesélte, hogy az egyetemi évek még Romániában is mozgalmasak voltak.

– Több szakról jártunk össze fiatalokkal. Nagyon színes társasággal jártunk össze. Voltak színművészetisek, filozófusok, de még nyelvészek is. Kerestük a helyünket a világban. Nagyon szép időszak volt, leszámítva azt, hogy a Securitate a nyomunkba eredt, mert mi felvettük a kapcsolatot magyarországi egyetemistákkal is, ezt pedig nem nézték jó szemmel – derült fény a hanyatló rendszer néhány utolsó rúgására.

Dávid Júlia azt is elmondta, hogy a román kommunista diktatúra titkosszolgálata nem is csinált titkot abból, hogy figyelik őket. Egyenként „beszélgettek el" a magyar származású fiatalokkal, az anyaországból érkező leveleket pedig kivétel nélkül felbontották.

– Tudták, mikor és kikkel találkozunk, mindent tudtak rólunk. Mi ettől teljesen lesokkolódtunk, de mindez jó volt arra, hogy a jövőben már nagyon figyeljünk arra, kinek mit mondunk, vagy éppen kiket engedünk közel magunkhoz – mondta.

A rendszerre az is jellemző volt, hogy akit kiszemeltek, azt mindenképpen eltávolították az egyetemről. Ráadásul Dávid Júlia szerint úgy, hogy az utolsó pillanatig vártak, és közvetlenül a diplomaosztó előtt csaptak ki négy embert is, de nem mindegyiket a textil szakról. Ők csak úgy úszhatták meg, hogy a román kollégáik is kiálltak mellettük, így szerencséjük volt.

Magyarországon próbált szerencsét

Dávid Júliát az egyetem után elküldték az ország tisztán románok lakta részére, ahol három évet kellett volna dolgoznia, textiltervezőként.

– Négy hónap után visszamentem Marosvásárhelyre, ahol többek között bőrruhákat és egyedi ruhákat varrtam, amiből fenn tudtam tartani magam. Ekkor már 1987-et írtunk, és egyre többen kerekedtek fel, hogy Magyarországon próbáljanak szerencsét. Nekem még szerencsém volt, útlevéllel tudtam átjönni. Ezt meg kellett lépni, ezt diktálta a belső hitünk – mondta a festőművész, aki Magyarországon a filmgyárban kapott munkát.

Itt csaknem két évig dolgozott, amíg 1989-ben nem jött a privatizáció. Gyakorlatilag megszűnt a munkahelye.

– Utána meg gondoltam egy nagyot, mert nagyon összehaverkodtam a filmgyárban az angolokkal, ezért úgy döntöttem, hogy Londonba megyek. Meghívólevelet kaptam is az ismerősöktől, vízumot azonban már nem, mert román útlevelem volt. Végül felszálltam egy repülőre, és kimentem Törökországba – említ egy újabb váratlan fordulatot.

Hasonlítunk a törökökre

Isztambul lett a következő, nagyon sarkalatos pontja az életének. Nem indult tovább, hanem belevágott az üvegfestésbe, ami később hatalmas sikert hozott.

– Ez kísérletező időszak volt, azelőtt sosem dolgoztam üveggel, de kifejlesztettem magamnak a technikát, ami komoly sikereket aratott. Volt egy jó pár kiállításom, és közben rájöttem, hogy rengeteg rokoni szál köt össze bennünket a török néppel. Minél jobban tudtam törökül, ez annál egyértelműbbnek tűnt – vetítette előre, hogy a törökországi tartózkodás még sok mindent hoz majd a jövőben.

Isztambulban és az egész országban járta a festőtáborokat, és egyre több ottani képzőművésszel került egyre jobb kapcsolatba. Közben pedig nem feledte gyökereit, a rokoni szálak felfedezése után a székelység és a magyarság megismertetésére is rengeteg időt szánt, amit a török képzőművészek örömmel fogadtak, sőt, több tévéműsorban is beszélhetett ezekről.

Egy műtermet még szeretne, mert az alkotást eszében sincs abbahagyni. Fotó: Török János

Hazajönni végül a gyermekei miatt jött haza. Magánéletéről egyébként eleinte nem szívesen beszélt, de azt elárulta, hogy a gyerekeket mindenképpen magyar iskolába szerette volna járatni.

– Itthon minden újra kellett kezdenem. Szó szerint „nullával" érkeztem meg Szegedre. Anyukám hívott fel, hogy van egy hódmezővásárhelyi család, akiknek tetszenek a munkáim és szponzorálnának. Azóta sem, és addig sem szponzorált senki, nem is sikerült jól.

Nem adja fel

Elmesélte, hogy a festményeit elvették, és bedugták egy kis albérletbe két gyerekkel, ráadásul a szponzoráció abban merült ki, hogy a lakásbérletet is kifizettették vele. Amikor betelt a pohár, összeszedte munkáit, és elköltözött.

– Innentől teljesen saját erőből, albérletről albérletre költöztem, és próbáltam eladni a munkáimat. Ez egyre jobban sikerült, sőt, kiállításaim is lettek. És beadtam egy pályázatot az IKV-hoz egy szegedi műteremlakásra, amit 2005-ben meg is nyertem, úgy nézett ki, hogy megoldódnak a problémák – mondta.

Azonban nem így lett. A belvárosi műteremlakásról kiderült, hogy egy romos ingatlan, gyakorlatilag teljesen fel kellett újítani. Elmondása szerint rengeteg munka volt vele, az IKV annyit csinált, hogy behuzalozta, a többi belső munkát neki kellett megcsinálnia, de örömmel tette.

– Én ennek nagyon örültem, eleinte a bérleti díj is nagyon kedvező volt. Közel volt a Somogyi-könyvtár is, ahova nagyon sokat jártam olvasni. Nekem újra kellett tanulni a történelmet, hiszen Romániában hazugságokat sulykoltak belénk. A gond ott kezdődött, hogy fokozatosan úgy felemelték a bérleti díjat, hogy a rezsit is alig bírtam fizetni – mesélte.

Ennek az lett a vége, hogy 2011-ben kilakoltatták, ráadásul úgy, hogy nem volt tartozása. Dávid Júlia erről azt mondta, hogy hiába levelezett a várossal, hiába írt a polgármesternek. Kapott ugyan egy levelet Botka László aláírásával, de az is elutasító volt. Még egyszer megpróbált bejutni a városházára, de nem sikerült neki.

Dávid Júlia így két kiskorú gyermekével kiköltözött a műteremlakásból. Éppen annyi pénze volt, hogy megvette az üllési kis házat, ahol már otthonosan érzi magát. Egy műtermet azért még szeretne, mert az alkotást eszében sincs abbahagyni.