Hol vannak a katonák? Elhulltak régen...

– Általános iskolás korom óta érdekel a 2. magyar hadsereg doni katasztrófája. Mindkét nagyapám megjárta a Don-kanyart, de ők visszatértek a frontról. Egyikük olyan betegen érkezett vissza a háborúból, hogy már nem tudták felgyógyítani a szegedi hadikórházban, a másik viszont sokáig élt – árulta el a szegedi [namelink name="Horváth Ferenc"], hol gyökerezik érdeklődése a második világháború egyik legvitatottabb magyar hadmozdulata iránt. Az amatőr kutatót olvasóink a megyei nyugdíjbiztosító korábbi igazgatójaként ismerhették meg.

Szigorúan ellenőrzött túra

– [namelink name="Négyesi Lajos"] hadtörténésszel és [namelink name="Szanka József"] szegedi barátunkkal többször is végigjártuk az első világháború véres csatáinak helyszínét a Doberdó- fennsíkon és az Isonzó folyónál. Mindazokat, ahol a magyar hadtestek küzdöttek – teszi hozzá eddigi kutatásaikról.

– 2014. június 6-án pedig kint jártam Normandiában a partraszállás hetvenedik évfordulóján. Akkor szilárdan elhatároztam, hogy a legnyugatabbi európai hadszíntér után a legkeletibbet is felkeresem. Négyesi Lajossal és Szanka Józseffel bonyodalmas szervezés után júniusban vágtunk neki az útnak egy huszonegy éves Toyota Carina gépkocsival. Az orosz vízumkérelemhez szükséges meghívólevelet egy nyugállományú orosz katonaismerősünktől kaptuk, aki egy hétig vendégül látott, és el is kísért bennünket mindenhová. Az orosz–ukrán konfliktus miatt a hosszabb utat választottuk: negyven óra alatt tettük meg a 2300 kilométert Budapesttől Szlovákián, Lengyelországon és Beloruszián át az oroszországi Voronyezsig.

Szegedi hagyományőrzők a rudkinói gyűjtőtemetőben: Horváth Ferenc és Szanka József. Fotó: Négyesi Lajos

Az egykori Magyar Királyi Honvédség 2. hadserege Voronyezstől délre található Gremjacsje településtől Kosztomarovóig terjedő nagyjából 180 kilométeres frontszakaszt foglalta el 1942 augusztus-szeptemberében, majd azt igyekezett tartani az 1943. januári szovjet előretöréssel szemben. Mellettük az olasz, még délebbre a román és a német hadtestek állomásoztak Sztálingrád térségében. A 2. magyar hadsereg feladata a Sztálingrádba vezető déli irányú vasútvonal elfoglalása lett volna, amely száz kilométeres szakaszon a Don folyó bal partján vezetett. Így ezt a vasúti szakaszt nem tudták használni a németek, hogy   hadianyagot és utánpótlást juttassanak Voronyezsen keresztül az ekkor már szorult helyzetben lévő sztálingrádi csatatérre. A cél érdekében azonban át kellett volna jutni a Don folyón.

A magyarok feladatul kapták három hídfőállás bevételét Korotojak, Uriv-Sztorozsevoje és Scsucsje közelében. Ebből csak egyet, Korotojakot sikerült elfoglalniuk nagy áldozatok árán 1942 szeptemberében, ám ott ugrásra készen álltak szemben a szovjet hadtestek. A szovjetek támadása 1943. január 12-én Uriv térségéből és január 14-én a Scsucsjétól indult meg. Végignézve a terepet a szegediek eltűnődtek: mit keresett ott a közel 200 ezer főnyi rendkívül rosszul felszerelt magyar hadsereg? Merthogy minden háború értelmetlen, de ez különösen az volt.

Magyar katonák nyomában

A magyar seregeket 1942 júniusában a Dontól 120-180 kilométerre nyugatra vetették be először. Harcok árán érték el a folyót szeptemberre, és ez közben is követelt áldozatokat. A rossz idő miatt azonban  hamarosan megmerevedett a frontvonal. 1942–43 telén rengeteg katona éhen halt vagy halálra fagyott. Óriási távolságokon szétszóródva maradtak hátra az elesettek. Archív fotókból kiderül, hogy sok helyen a templomok mellé hantolták el a magyar katonákat, másutt a falvak mellett hoztak létre temetőket. 1993-ban az Antall-kormány megállapodást kötött Oroszországgal, hogy az államadósság fejében rendbe teszik  és ápolják az orosz területen lévő magyar hadisírokat.

Azokat persze már nem lehet felkutatni, amelyekkel helyenként méltatlan módon bántak, például volt, hogy szemétlerakót létesítettek az egykori magyar temető felett. A régi temetőket, illetve az elszórtan elhantoltak földi maradványait a hadisírgondozók összegyűjtötték, és a Rudkinóban kialakított gyűjtőtemetőbe helyezték el. Ott a maradványok megtalálásának helye szerint sorban helyezték örök nyugalomra a magyar katonákat. A hősi temető területén eddig 1267 gránittáblát állítottak fel, amelyekre szimbolikusan a Don melletti harcokban elesett 12 ezer 595 magyar honvéd és munkaszolgálatos, illetve 44 ezer 331 eltűnt magyar katona nevét vésték fel.

Egy kisebb magyar sírkert maradt fenn Boldirevkában is. Ezt a háború alatt nyitották meg az elesettek számára, és az elmúlt években ott is helyére került az egykori székely kapu és harangláb. Az ott nyugvó 8375 elhunyt emlékét közös emléktábla őrzi, nem vésték fel külön, és a sírhantjaik is belesimultak már a földbe.

– „Nem felejti hőseit a magyar emlékezet" felirattal helyeztünk el a katonasírokra való babérkoszorút, zászlót, mécseseket nemzeti színű szalagokkal, és szórtunk a fiúkra magyar földet, amit a szegedi Tisza-partról vittünk – mondta el a két magyar temetőről Horváth Ferenc. – Először különösnek tűnt, hogy áttelepítették a sírokat, mégis belegondolva így adódik lehetőség a kilátogatóknak arra, hogy két helyen is leróhassák kegyeletüket. Mert az óriási orosz területet bejárni képtelenség, a sírok követhetetlenek lennének. Ráadásul a települések is terjeszkednek, a keresztek egy idő után óhatatlanul eltűnnének.

Horváth Ferenc a doni hídfőállásnál. Fotó: Négyesi Lajos

– Puhovóban hallottuk, hogy szeretnének létrehozni egy magyar emlékhelyet a templom oldalában, ahonnan már ugyancsak exhumálták az elhunytakat – teszi hozzá a szegedi hagyományőrző. A neveket a régi veszteséglisták alapján lehet tudni és kutatni. Ezek alapján is csak nagyjából sejthető, hogy a két temetőben elhelyezett közel 30 ezer elhunyt, a nagyjából 70 ezer hazatért, illetve a 30 ezer hadifogságba került katonán kívül nagyjából 40 ezer emberről mind a mai napig semmilyen információ nincs. Nem véletlenül emlegetik a Don-kanyart „második Mohácsként". A szegedi amatőr kutatók hazafelé nem földet hoztak emlékbe, hanem a krétakövet, ami a Donhoz közeli dombságokat alkotja.

Hírzárlat

– 1943. január 12-étől kezdték folyamatosan támadni a szovjetek a védelemre berendezkedett magyar seregtesteket. A sikeres áttörés után tavaszra körülbelül százötven kilométerre nyugatra vissza is szorították őket. A csapatok felmorzsolódtak, szétzüllöttek. Látva a terepet, ismerve a felkészültségüket, illetve a helyszínen megtapasztalva, milyen rengeteg orosz név szerepel a helybeliek emlékművein, a mieink nem adták olcsón a szovjeteknek ezt a győzelmet. Mindent megtettek, amit tudtak – fűzte hozzá. – Ukrajnában, ahol már megnyugodhattak volna visszavonuló katonáink, az ukrán partizánok is megtámadták és megritkították az akkor már gyakorlatilag fegyvertelen magyarokat.

Kijevig elvánszorogtak gyalogosan vagy szekéren, ki mivel tudott. Ráadásul a németek is ellenségként kezelték őket. A visszaemlékezések szerint eltaposták, lelőtték a korábbi magyar „fegyverbarátokat". Aki szekérre akart felkapaszkodni, annak puskatussal verték szét a megfagyott kezét. A németek a magyarokat okolták, amiért nem tudták feltartóztatni a szovjeteket. Kijevben végül bevagonírozták, és hazahozták a megmaradottakat. Aki hazatért, több mint egy hónapra karanténba zárták. Valószínűleg azért, mert annyira kiábrándultak voltak, hogy demoralizálták volna a frontra készülőket. Aki megjárta a Don-kanyart, azt nem is hívták be többet.