Egy trónörökös, aki európai politikussá nemesedett

Hét évtizeden át az átlagember nem hallott róla semmit, maximum, amit történelemórán megtanulhatott róla, de nem nagyon „foglalkozott" vele. Majd egyszer csak 1989-ben már a Páneurópai Unió elnökeként, az Európai Parlament alelnökeként Magyarországra látogatott. Szinte egyik pillanatról a másikra lett az ország egyik legnépszerűbb embere.
Habsburg Ottó Pannonhalmán a bencéseknél érettségizett, majd az első világháború és Trianon külföldre „sodorta" az uralkodócsaládot: egyetemi tanulmányait Belgiumban, a Leuveni Egyetemen végezte, 1935-ben a politika és társadalomtudományok doktora lett. Nem ismerte el a Habsburg-ház 1921-es trónfosztását, és egészen a második világháború végéig reménykedett a visszatérésben.

A második világháború előtt emigrációjából nyíltan tiltakozott az Anschluss ellen. Ezzel kapcsolatban három évvel ezelőtt tett nyilatkozata is óriási vihart kavart: 2008 márciusában az osztrák konzervatív néppárt (ÖVP) rendezvényén kijelentette, Európában „nincs még egy állam, amely Ausztriánál több joggal állíthatná magáról, hogy áldozata volt" a náci politikának. Félreértették amit mondott: mindössze arra kívánta emlékeztetni hallgatóságát, hogy a hitleri Németország eltörölte a Föld színéről Ausztriát, s ez ellen Mexikó kivételével egyetlen állam sem tiltakozott hivatalosan. Ott ugye bizonyos Habsburgok uralkodtak „egy ideig".

A harmincas évektől, egészen pontosan 1936-tól a Páneurópai Unió tagja, 1957-től alelnöke, 1973-tól elnöke. Öt évvel később német állampolgárságot kapott, így 1979 és 1999 között a Keresztényszocialista Unió (CSU) frakció tagjaként Európa Parlamenti képviselő, két ízben a frakció korelnöke is volt.

Ausztriai száműzetése 1961-ig tartott: ekkor írta alá az osztrák trónigényről való lemondását, és térhetett vissza hazájába.
Talán egyik legnagyobb politikai cselekedete az 1989-es Páneurópai piknik volt. Augusztus 19-én a Fertő-tó partján ideiglenesen megnyílt az osztrák–magyar határ, így több száz keletnémet állampolgár távozhatott nyugatra. Az esemény egyik fővédnöke Habsburg Ottó volt, akit egy júniusi, debreceni előadását követő vacsorán kért föl erre [namelink name="Mészáros Ferenc"] mérnök, a debreceni MDF egyik tagja. A piknikre érkezett NDK-sok átrohanására a magyar határőrség nem volt felkészülve, s bár akkor még érvényben volt a lőparancs némák maradtak a gépfegyverek.
Egy igazán elegáns sasszét tartogatott a rendszerváltás utánra is: a Független Kisgazda Párt felvetette köztársasági elnökké választását, ő azonban a jelöltséget rendkívül udvariasan elutasította: úgy vélte, hogy az Európai Közösségben lényegesen többet tehet Magyarországért, mint a magyar belpolitikában.

Temetése után szívurnáját Pannonhalmán helyezik majd el.
Ki lehetett volna Habsburg Ottó, ha korona kerül a fejére? Marjanucz Lászlót, a SZTE BTK Új- és Legújabbkori Magyar Történeti Tanszék tanszékvezető egyetemi docensét kértük meg arra, hogy rugaszkodjon el néhány percre a valóságtól, és képzelje el, hogy milyen uralkodó vált volna belőle.

– Az biztos, ha megkoronázzák, akkor osztrák császárként és magyar királyként írja be magát a történelembe. A magyar és az osztrák közjogban ugyanis ez a két pozíció együtt járt.

Ha tovább játszunk a fikcióval, hogy valóságos fejedelem lett volna, a történelem menete e térségben ettől nem változott volna meg. Személyes életútja, gondolkodása, világfelfogása azonban bizonyára másként alakul, mint ahogy azt Habsburg Ottó véget ért pályafutásából valóságosan megismertük. Uralkodóként nem kellett volna elszenvednie az emigráns sorsot, császári és királyi vagyonának birtokában a németországi anyagi nélkülözéseket nagycsaládos emberként. De mindez csak spekuláció, a történelem – tudjuk – mást tartogatott a család számára.

– Azt gondolom, hogy Habsburg Ottó Magyarországon népszerű ember volt, sokkal népszerűbb, mint Ausztriában. Ha annak idején indul az elnökválasztáson, valószínűleg meg is nyerte volta. Itthoni jobb beágyazottságának és nagyobb elfogadottságának köszönhető, hogy ő ezt egy viszont szimpátiával ellenjegyezte: nem rejtette véka alá, hogy Magyarországot jobban preferálja, mint Ausztriát. Úgy érezte, hogy az apját és családját ért történelmi hányadtatás után elégtételt kapott a sorstól Magyarország iránta megnyilvánuló rokonszenvében. Az is a kölcsönös szimpátia bizonyítéka, hogy a fontosabb családi eseményeit – például a házassági évfordulóját – hazánkban ünnepelte. Édesanyja, Zita királyné halála egy addig példátlan összejövetelre szolgált ürügyül: a budapesti gyászszertartáson megjelent a magyar történelmi arisztokrácia több képviselője – világított rá a szakember.

A fia, [namelink name="Habsburg György"] Magyarországot választotta lakhelyéül. Egyfajta megbecsülés a magyar állam részéről is, hogy őt választották meg a Magyar Vöröskereszt elnökének.

Azt, hogy Habsburg Ottó miért állt mindig önként az elesett közép-kelet-európai népek mellé, miért képviselte érdekeiket, Marjanucz azt válaszolta, hogy ezt az uralkodói etikett megkövetelte tőle.

Páneurópaiként többször aláhúzta: a király hivatása az államban a pártküzdelmektől való függetlenség képviselete. Ebből következett, hogy ő – igaz nem királyként, de a királyi szokások követőjeként – az emberi jogbiztonság garanciájára helyezte a hangsúlyt a pártok-fölöttiséget képviselve. Korábban felesége és most családjának itt élő tagja folytatják a „királyi sarjak" kötelező hagyományát: az elesettekkel, a gyengékkel törődést. Napjaink alkotmányos monarchiái formális állami feladataik mellett ugyancsak gyakorolják a társadalmi jótékonykodás erényeit. Ebbe az íratlan törvények megszabta uralkodói magatartásba illeszkedik be a Habsburg család is.