Szív Ernő - Karácsonyi képeslapok

Piac, hétfőn

Lengetem az üres cekkert hétfőn, ez rendesen ilyenkor halott nap. A hentesfiúk a távolban horkolnak. A halaslányok meg nyilván a közkönyvtárban lapozgatják a Moby Dicket. A csirkéseknél csak aprólék van, meg persze far-hát. Néhány kókadt zöldséges kínálgatja csupán a petyhüdt paradicsomot és az erősen melankolikus tévépaprikát. Hanem most, ezen a hétfőn, készülvén az ünnepre, nagyipari tombolás fogad. Pedig dél körül ereszkedem le, és munkaidőben. Rengeteg ember, hétvégi fölhozatal. Jó, vesz az ember ezt meg azt. Lát ezt meg az. De a legjobb történés mégis egy párbeszéd, aminek sajnos csak a végére érek oda. Egy öregúr és a fiatal húsoskislány között történik.

Ahogy feléjük lépek, ezt hallom: …és tessék mondani, kislány, magának volt takarítási mániája?, az öregúr kérdezi, miközben átveszi a csomagolt karajt, a lány sóhajt. Bizony volt, mondja. Már nincs? Nincsen. Miért nincsen? Mert az első férjem azt kérte, ha már takarítok, akkor nevessek és mosolyogjak, és ajvé. Én meg nem tudtam. Aztán elváltunk, és a mániám is elmúlt.

A Karácsonyt szidni

Én annyi, de annyi embert hallottam már szapulni a karácsonyt. Anyukák, mamák, bácsik, öregek és fiatalok, mondják mind. Sóhajtoznak, sziszegnek, a fejüket csóválják. Egyetlen ünnepet sem szidtak, bántottak, sértegettek és kívántak a fenébe a kedves, becsületes és odaadó emberek, mint őt. Meg aztán mennyi áldozata van ennek az ünnepnek? Hány kisfenyőt fűrészelnek el miatta? Hány millió tonna négylábú, vízben élő állat végzi a vértől maszatos mészárszékek és a piacok vesztőhelyein? Mennyi növény, gyümölcs és zöldség tépetik ki az anyaföldből? Hány édesanya és nagymama tűnik el a konyha Bermuda-háromszögében, hogy aztán zombiként bukkanjon elő? Nagypapák és jóravaló férjek mutatóujjai vesznek el a faállítási munkálatok alatt. Hány szomorú megajándékozott lesz végül, nem ezt akarta, nem erre vágyott, hiába mondta, hiába utalt arra, mit szeretne. És mégis. Csináljuk ezt a hajcihőt évről évre, mint akik jóvá akarnak tenni valamit, mint akik vezekelnek, az év kisebb-nagyobb bűnei, vétkei, hibái miatt. A karácsonyt a szeretet ünnepének mondjuk. De úgy látszik, legalább annyira a mardosó, sehogyan sem múló lelkiismeret-furdalás ünnepe is.

Civil

Minden ünnepek legcivilebbje a karácsony. Lehet, hogy furcsán hangzik, és igazán nem akarnék aktualizálni, amikor azt mondom, a Megváltó a legcivilebb civil. A világvégi jászolnál civilebb hely nincsen. A civil csecsemőt civilek imádták először, és a világ hatalmasságai is civilként járultak elébe. Az, amit ő kínál nekünk, a legcivilebb civilség. Ennek az alapja annyi, hogy Ő meg Te, így vagytok. Ketten vagytok, intim kapcsolat, belső szobába való, mint az ima, ketten is maradtok a legsúlyosabb, legfélelmetesebb, legtitokzatosabb kérdések megtárgyalásakor. És ezt a civilséget nem törheti föl semmilyen kívánalom, hatalom, rendszer vagy világnézet. Hatalom abba bele nem szólhat, hogy Ő mit mond, mit üzen neked. És különben civilként is halt meg. Mint ahogyan majd mindahányan.

Nő Karácsonykor

Mivel nagy keletje lett annak, hogy megmondják, mi a dolga a magyar nőnek, magam is beállnék ebbe a jelentős sorba, és nagy tisztelettel. Közbevetőleg, a magyar nőre rá is fér a tanács, az útmutatás, mert oly gyakran eltéved a magyar élet felelőtlen, szabadelvű, egoista sűrűjében. Ráadásul a magyar nő igényli is a tanácsot, tehát minden pikk-pakk. Úgy tehát, ezen a békés, áldott ünnepen magam is közreadnám az elgondolásaimat.

A magyar nő küldje el nyugodtan a férfit fát venni, addig takarítson, de alaposan, mert az anyósa úgyis rálel valami tavalyi porcicára, törölje le a villanykörtéket is, találja ki a fa helyét, keresse meg a fényfüzéreket, szaladjon le új elemekért, és ha másnap reggel a férfi megérkezik egy láthatóan frissen leszaggatott lucfenyő-

ággal, ne szondáztassa meg, és ne kérdezzen semmit. A férfi szerint tavaly nem sikerült igazán a kocsonya, a töltött káposzta nem ért meg, a bejgliben kevés volt a mák, a halászlében élt a hal. Főzzön tehát nagyobb odafigyeléssel, adott esetben kérjen tanácsot a férje anyukájától. A másnapi nagycsaládi ünnepségen majd ki kell békíteni a baseballütővel érkező unokatestvéreket, ez az ő dolga lesz, a béke ünnepén legyen békebíró. Ne engedje, hogy a férje, mint minden évben, szájjal oltson el egy égő csillagszórót a gyerekek kedvéért. Leégeti a nyelvét, igaz, utána már nem beszél butaságokat. Ha a férfiak megint politizálni kezdenek a családi ünnepen, nyugodtan ájuljon el, vonja magára a figyelmet. Hagyja csak, hogy a férfi díszítse a fát, ha majd ráborul, húzza ki alóla, de időben kezdje az ajándékok csomagolását. Gondoskodjon arról, hogy legyen valami dzsóker-ajándék, ami bárkinek, kicsinek, nagynak átadható, mert biztosan elfeledkeznek valakiről. Időben legyen kész a vacsora, időben tálaljon, időben költse föl a délután háromkor is alvó nagykamaszokat. A bakfisra telefonáljon rá, hogy azonnal húzzon haza. Nem utolsósorban pedig fésülködjön meg, kenjen magára egy kis festéket, rúzst, és csak aztán rázza boldogan az ünnepi csöngettyűt.

Anya, kislány, Jézuska

Ballagnak a szürke utcán, kéz a kézben, s a kislány hangja olyan, mintha aranycsöngettyűt rázogatnának kicsi kezek a bepiszkolt flaszter fölött.

– Anya, mondd, a Jézuska is szeret aludni?

– Persze, Panni. Szeret aludni a Jézuska is.

– És horkol is, mint az apa?

Kis csend.

– Nem, szerintem a Jézuska nem horkol.

– Mondtak a Jézuskának is meséket?

– Mondtak, Panni.

– És neki is a Hamupipőke volt a kedvence?

Kis csend.

– Azt hiszem, nem.

– Hát akkor?

– Őőőő... azt hiszem, ezt apa jobban tudja. Kérdezd meg tőle este!

– Jó, megkérdezem. És a Jézuska se szeret fölkelni?

– Nem, Panni, szerintem a Jézuska szeret fölkelni.

– És mindig fölkelt?

– Úgy tudom, kislányom, a Jézuska mindig fölkelt.

– Akkor őt soha nem szidták le?

Nagyobb csend. Szemelni kezd a hideg, decemberi eső, de ők valahogy mégis fényben ballagnak hazafelé.

Hó

Most se lesz hó karácsonykor. Szegény kisgyerekek, azt se tudják, mi az. Hó. Valami fehér izé, az orruk hegyén elolvad. De miért akarja az ember ilyenkor erősebb, kitüntetettebb vágyakozással a havat? Nyilván, mert fehér. Nyilván, mert eltakar, befed, befedi a piszkos, szemetes, szürke világot, mert a havat a föld ünnepi öltözetének gondolják. De semmiképpen nem azért, hogy szenteste napjának reggelén órákig lapátolják.

Tárgyak

Merthogy a karácsony jellegzetes dolgai és tárgyai által el lehet mesélni a kort is, szépen be lehet mutatni az országot és a társadalmat. Mit jelentett nekünk negyven-ötven éve még a banán, a narancs? Sokat jelentett, bonyolultságot, titkot. Teljesen valószerűtlen gyümölcsök voltak, mennyországi üzenetek. Anyám protekcióval szerezte be, mint kereskedelemben dolgozó. Vagy hogy milyen szaloncukrokat lehetett fölaggatni. Három fajta volt, a kemény piros, a csokis és a vaníliás fehér. Ám egyszer csak, mint egy forradalmár, megjelent a boltok polcain a zselés szaloncukor, és az volt a menő, és attól kezdve olvadni kezdett a rendszer is. A zselés szaloncukor már azt ringatózta a fán, csak sokan nem értették a dalát, hogy vége lesz, egyszer, gyerekek, vége lesz. Hol vannak már a kisvasutak, az óriás hajas babák, a lendkerekes autók? Akad még olyan rettenetesen bátor Neander-völgyi embertárs, aki dobozolt zsebkendőt vagy nyakkendőt tesz a fa alá? Aki ismer ilyet, tüntesse ki!

Józsika

Volt egy fiú az osztályban, aki hétvégenként eljárt hozzánk, többnyire sötétedésig maradt. Beült az én kis szobámba, elvolt. Anyám néha zsíros kenyeret hozott, az idő múlásával egyre gyakrabban nyitott ránk, nem kell még menned, Józsika? Biztosan vár anyukád, meg apukád. Egyszer tornaórán megláttam a hátát, véres hurkák csíkozták tele, korbáccsal verték. Öreg apja volt, ivott. Az udvarukra soha nem mentem be, porfútta föld, néhány tévelygő tyúk, semmi virág, se zöldség, de még fű sem. Józsika mindig kivárta, hogy ráboruljon az alkonyat vöröse a horizontra, csak akkor ment el tőlünk. Egyszer akkor jött, amikor anyám nem volt otthon, én meg éppen mosogattam. Nem volt a konyhában csapunk. Vécé is csak későn, akkoriban az udvari budiba jártunk. Két lavórban mosogattam, a hideg és a meleg lavór, Józsika meg billegő homlokkal bámulta, belenyúlt az elcsöpögő habba, szimatolt. Aztán egyszerre megszólalt. A fél karom odaadnám, Ernő, ha olyan gazdagok lennénk, mint amilyenek ti vagytok.