Egy édesanya fájdalma és öröme

„A megtört szülők ugyan büszkén mutatták a baleset óta született kisfiúkat, de hozzátették: fájdalmukat a mosolygós Tomika sem tudja enyhíteni. Naponta gyertyát gyújtanak gyerekeik sírjánál, s még azt sem döntötték el igazán, az életet, vagy halált válasszák."

Hat évvel ezelőtt írt riportból idéztem ezt a mondatot. És bevallom: amikor elindultam autómmal, hogy meglátogassam a Pozsár családot, akiket 2001-ben szinte fel sem fogható tragédia ért, éppen úgy remegett ujjam a kormányt fogva, mint amikor annak idején, beszélgetésünket követően elhagytam újszentiváni házukat. Bírósági tárgyalóterem képe sejlett fel előttem, és tudtam: a tényszerű tudósítás szavait is őrzi számítógépem, amit a perről írtam. Csak egy részt idézek:

„2001. július 14-én B. Péter Baksról Sándorfalva felé autózott, becslések szerint 70-80 kilométeres sebességgel. Ópusztaszerhez érve későn vette észre az úton előtte kerékpárt toló K. Jánosnét és gyermekeit. Hogy elkerülje a gázolást, B. félrerántotta a kormányt, s így ütközött a vele szembe érkező Trabanttal. A kis kétütemű jármű azonnal kigyulladt, s a tűzben veszítette életét S. Imréné, valamint két unokája, P. Róbert és P. Orsolya. A Trabant sofőrje, S. Imre nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedett, B. Péter sérülései nem voltak komolyak. A vádirat szerint B. Péter közepesnek minősíthető alkoholos befolyásoltság alatt állt."

Együtt a család: Pozsár Róbertné Ilona fiaival: Levente Róberttel, Kristóf Róberttel és Tamás Róberttel, valamint az édesapával, Pozsár Róberttel. Fotók: Schmidt Andrea
Régen történt, az idő minden sebet begyógyít, nyugtattam magam Újszentiván falutáblájához érve, hogy pár perccel később megtudjam: igenis előfordulnak olyan tragédiák, amire a múló idő sem kínál orvosságot. Pedig nem mondhatom, hogy Pozsárék házába belépve szomorúság fogadott. Három kisgyerek köszönt rám illedelmesen, majd már hancúrozásuk hangjai töltötték meg az otthonosan berendezett családi házat.

– Az idő múlása? Rajtunk nem segített. Amikor maga szólt, hogy újra felkeresne, máris kétszázra szökött a vérnyomásom, beszélni alig tudtam – komorult el az apa, Pozsár Róbert arca.

– Az eltelt évek valóban nem tudták elmosni a baleset árnyait, gyermekeink elveszítése éppen úgy fáj, mint akkor. De szerencsére megtapasztalhattuk, milyen rengeteg ember állt önzetlenül mellénk a bajban – vette át a szót felesége, Ilona asszony, aki a családot, kolléganőit, férje kollégáit, barátaikat, a faluban élőket, de legelsőként Vörös Irma doktornőt említette. Ő tett meg mindent azért, hogy kilábalhasson az anya mély depressziójából.

– Az emberek szeretete mellett az évek során egyre inkább úgy éreztük, nekünk még nagyon fontos feladatunk adatott az életben, hiszen három kisgyerekünk is született, őket kell tisztességben, szeretetben felnevelnünk – mutatott a fiúkra az anyuka. – Pozsár Tamás Róbert, akinek érkezésére vártunk a tragédia idején, 2001. augusztus 5-én született. Pozsár Kristóf Róbert 2002. december 21-én jött világra, és aranyozta be a karácsonyunkat. A legkisebb pedig Pozsár Levente Róbert, ő 2004. szeptember 16-án lett része a családunknak – hallgattam a neveket, dátumokat. És a magyarázat: a szülők teljes egyetértésben döntöttek úgy, mindhárom fiú őrizze nevében elhunyt bátyjuk, Robika emlékét.

Lapunk 2001. július 16-i számában adta hírül a szörnyű tragédiát.
– Pontosan tudtam azt is: a gyerekeket úgy neveljük, hogy mindent tudjanak meghalt testvéreikről, de ugyanakkor ők már ne cipeljék magukkal azt a szomorúságot, ami a mi vállunkat nyomja, amíg csak élünk. Három-négynaponta most is kimegyünk a temetőbe, számunkra teljesen természetes, hogy a gyerekek is mindig ott vannak velünk. De amikor hazaérünk, megpróbálunk olyan boldog, harmonikus légkört teremteni, amilyenre csak futja az erőnkből – beszélt a hétköznapjaikról Pozsárné.

Azt is elmondta: továbbtanult, óvónőként újra munkába állt az eltelt évek során, de adódnak olyan pillanatok, amikor a tragédiát követő percek, órák, napok fájdalmai éppen úgy égetik, mintha csak hetek teltek volna el.

– Néha elég annyi, hogy a rádióban megszólaljon kislányom kedvenc dala, és máris sírógörcs kap el. Ilyenkor félrevonulok a fájdalmammal, és igyekszem a lehető legrövidebb idő alatt új erővel feltölteni magam. Elfogadtam: nekünk a férjemmel két életet adott a sors, és az egyik tragédiája nem teheti tönkre a másikat.

Az utolsó mondatot követő, hosszú perceknek tűnő csöndet férje szavai szakították meg. Arról beszélt a boltvezetőként dolgozó férfi, milyen örömmel végzik a három gyerek nevelésével járó tennivalókat.
– Több mint két évig szinte ki sem mozdultunk a házunkból, csak a temetőbe jártunk el. De beláttuk, a három fiú boldogsága érdekében ki kell szabadulnunk a házunk, a múltunk szorításából. Már háromszor is voltunk nyaralni. Előbb Magyarországon, majd Horvátországban és Montenegróban kirándultunk, a gyerekek már látták a tengert – elevenített fel szép emlékeket Ilona asszony. Ismeretségünk óta ez volt az első pillanat, amikor apát és anyát együtt láttam mosolyogni, s nem csupán egy röpke pillanatig.

Egy régi felvételen az édesanya kislányával, Orsolyával...
Közben kézbe vettük az elhunyt gyerekek képét, és elhangoztak megdöbbentő mondatok is. Például az önvádról, amitől máig nem tudnak szabadulni, azon töprengve, mi lett volna, ha akkor a gyerekeket nem kímélik a költözéssel járó nehézségektől, s nem küldik el őket Csongrádra, vagy ha egyáltalán eszükbe sem jut a költözés. A baleset okozójáról is szó esett, a férfiról, aki végül 3 és fél év börtönbüntetést kapott, aki sem a tragédiát követően, sem később nem mert a szemükbe nézni, és legalább két szót kimondani: bocsánat, vétkeztem. De szóba került a félelem is, a lélekbe maró gondolat: esetleg a fiúkkal is baj történhet. Ami meg a terveket illeti...

– Nekünk ilyen nincs. A tragédia óta nem tervezünk egy napnál hosszabb időre. Mi pontosan tudjuk, milyen kegyetlen, kíméletlen lehet a sors, éppen ezért mindig az a célunk, hogy az éppen aktuális napot varázsoljuk a lehető legszebbé. Nem magunknak, hanem gyerekeinknek, akik remek kis srácok, igazán büszkék vagyunk rájuk – kísértek az ajtóig Pozsárék. Itt Ilona asszony gyorsan elköszönt. Láttam: eljött a perc, amikor mindenképpen át kell ölelnie az emeleten játszó fiúkat. Ki tudja, hányadszor azon a napon.

...egy másik képen pedig a balesetben meghalt Róbert.
Halál szilveszterkor

Pozsárné nevelőapja volt az egyetlen, aki a Trabantból kizuhanva túlélte a 2001. júliusi balesetet. A család azt szerette volna, ha az idős férfi hozzájuk költözik, együtt próbálják feldolgozni a történteket. De Sebestyén Imre úgy vélte, jobb lesz neki Csongrádon, megszokott környezetében, úgy hitte, van benne annyi energia, hogy egyedül is megbirkózzon a teherrel. Sajnos nem jól mérte föl az erejét. A tragédiától meggyötört férfi 2003 szilveszterén önkezével vetett véget életének.

A gyermek a boldogság

„Csak sajnálni tudom azokat az embereket, akik anyagiakra hivatkozva nem vállalnak több gyereket, pénzért, karrierért, vagyonokért, pillanatnyi örömökért hajszolják magukat, miközben kiüresednek hétköznapjaik. És a nagy rohanásban olyan semmiségek miatt aggódnak, olyan dolgokon vitáznak, amire egy percet sem lenne szabad elvesztegetni. Miközben csak le kéne ülni a gyerekük mellé, megfogni a kezét, és érezhetnék, hogyan járja át őket a boldogság."